4. fejezet

A szobát elárasztotta a füstölő, amit Tessa hozott Chloénak, s rá pár percre máris ablakot kellett nyitniuk, ha nem akarták levendulamérgezésben lelni halálukat. Valójában azzal az indokkal gyűltek össze a Johnson házban, hogy együtt felkészüljenek a másnapi kiselőadásokra, de azt természetesen megbeszélték röpke tíz perc alatt, a maradék idejüket pedig véleményük szerint sokkal fontosabb témák boncolgatásával töltötték.

- Chloe, biztos vagy benne, hogy ő az? - kérdezte meg tőle legalább tizedjére Colette, miközben a lány precíz munkával cseresznyevirágokat festett a körmére.
- Abban sem biztos, hogy valójában megtörtént az a dolog a sikátorban. És ha meg is történt, semmi értelme - feküdt a hasán Tessa, és egy könyvet lapozgatott, amit sikeresen megkaparintottak az iskola könyvtárából. - Egy kutya megtámadott téged, aztán a semmiből megjelent egy srác -hadonászott beszéd közben nyalókájával, mintha az valamiféle varázspálca lenne. - Nekem úgy hangzik, mint egy elcsépelt szerelmi sztori.
- Valamikor ezek az elcsépelt szerelmi sztorik a legjobbak - kelt  a könyvek védelmére azonnal Colette. - Csak egy dolgot tehetünk.

Chloe most először nézett fel barátnője körméről, mióta elkezdte festését. Szürkéskék szemeiben kíváncsiság tükröződött, ezért Colette megigazította szemüvegét, és máris szóra nyitotta száját.

- Megkeressük az utcán készült biztonsági felvételeket?

Mind a hárman a hang irányába fordultak. Nessie állt az ajtóban egy ismerős dobozzal a kezében, ami sötét rózsaszín és fehér színben pompázott ezúttal, s szivárványok és különböző finomságok grafikái tarkították.

- Szóval ezért késtél - állapította meg Tessa, ahogy megpillantotta a dobozt, és visszafordult a csöppet sem érdekfeszítő olvasmányhoz, szájába véve a nyalókát, ami fogaival összekoccant.
- Csak beugrottam Casparhoz elintézni a jövő heti beosztásomat. Üzeni, hogy ti is minél hamarabb tegyétek meg, vagy ő oszt be titeket, és abban nem lesz köszönet.

Barátnői pillantásaitól Nessie letette a dobozt az ágyra, s mentegetőzve felemelte maga elé kezeit.

- Ő mondta, nem én.
- Milyen biztonsági felvételekre gondoltál? - jutott eszébe Chloénak a lány első mondata, amikor belépett a szobába.

Nessie leült az ágyra, felnyitotta a dobozt, és kivett belőle egy csokoládés fánkot, aminek tetejét apró, színes pillecukrok borították elszórtan.

- Na, igen. Hogyan gondolhattad, hogy biztonsági kamerák vannak az utcán, ha arra sem képesek, hogy a világítást normálisan megcsinálják? - mutatott rá a lényegre Colette.

Valójában Colette nagyon is a szívén viselte a város sorsát, s nem egyszer szervezett már tüntetéseket vagy gyűjtött aláírásokat, amivel fel akarta hívni a polgármester figyelmét bizonyos hiányosságokra, de egyikre sem érkezett válasz.

- Voltak más szemtanúk is? - próbálkozott továbbra is Nessie.
- Nyugodj le, Miss Marple - bökött a lány felé nyalókájával Tessa. - Senki nem volt ott rajtunk kívül, és...
- Láttam egy autót... még mielőtt rám támadt az a kutya - emlékezett vissza a vasárnap estére Chloe.

Ez már felkeltette a három lány érdeklődését, és lélegzet visszafojtva várták a folytatást. Chloe az ujjai között forgatta a már lezárt rózsaszín körömlakkos üveget miközben beszélt.

- Láttam egy fekete autót, amikor átmentem a zebrán. De nem hiszem, hogy bármi köze is lenne ahhoz, hogy egy kutya megtámadott.
- Milyen kutya volt? - ráncolta homlokát Colette.

A kutya szó többszöri emlegetése eredményeként Picasso nyávogott egyet, és kapart párat az íróasztal oldalán. Utána peckesen az ablakhoz sétált, felugrott a belső párkányra, és befészkelte magát a párnák és plüss állatok közé.

- Hát...- Eddig ezen nem igazán gondolkozott. Természetesen emlékezett rá, és akárhányszor lehunyta a szemét este, máris maga előtt látta, de nem foglalkozott azzal különösebben, hogy rájöjjön az állat fajtájára. - Nagy.

Nem egészen erre számítottak, s még Picasso is felnyitotta egyik szemhéját,  ezúttal borostyánsárga szemével nézve gazdájára, mielőtt visszaaludt volna.

- Úgy érzem, ezzel az információval máris megoldottuk a rejtélyt - ironizált Tessa, és lecsapott egy málnás fánkra.
- Sajnálom, hogy amikor egy hatalmas kutya leteper a földre, nem bizonyosodok meg arról, hogy törzskönyvezett-e vagy sem. Pedig most, hogy mondod simán elcseveghettem volna vele az őseiről is.
- Oké, tegyük fel, hogy ez a nagy kutya megtámadta Chloét - evezett vissza komolyabb vizekre Colette. - Chloe elájult, és ez a srác ott volt, amikor felébredt.
- Szerintetek lehet bármi köze ennek Rose halálához?
- Rose meggyilkolásához? - helyesbített Nessie egy banános fánkkal szemezve.
- Várjatok - állt fel az ágyról Colette, és odasietett a könyvespolchoz, ahonnan elővett egy már nem éppen mai térképet a városról. - Ahogy sejtettem - bólintott elégedetten, és visszatért barátnőihez, rámutatva a térképre. - Több útvonal is van, de ha a gyilkos a szórakozóhely közelében támadta meg Rose-t, akkor simán elhaladhatott azon az utcán, ahol Chloe volt.
- Ezzel arra célzol, hogy Chloe látta a gyilkost? - ejtette ki kezéből nyalókáját Tessa.
- Pontosan.

A szobában olyan nagy csend lett, hogy mindenki hallotta Picasso halk dorombolással vegyített horkolását, és a nyitott ablakon át behallatszó autók zaját. Valójában erre Chloe nem is gondolt. Annyi minden történt, hogy erről teljesen megfeledkezett.
Mielőtt azonban tovább taglalhatták volna az estét, egy kopogást hallottak az ajtón, majd a mindig elegáns, s otthon is inget viselő Aiden Johnson tette tiszteletét lánya szobájában.

- Jó estét, Mr. Johnson - zengték a lányok kórusban.
- Fánkot? - emelte magasra a dobozt Nessie.
- Oh, köszönöm, Vanessa, de már vacsoráztam - tette hasára szemléltetésként a kezét a férfi.

Nessie továbbra is nagyokat pislogott Aidenre; nem értette a problémáját.

- De ez sütemény. Ez nem számít vacsorának.
- Mindenesetre úgy gondoltam, az a legmegfelelőbb, ha személyesen mondok nektek köszönetet.

A bekövetkezett csendben újra csupán Picassót lehetett hallani, s amikor Colette tekintete a szőnyegen gubbasztó Chloéra téved, azonnal tudta, hogy valami nincs rendjén. A kis csapat legfiatalabb tagja időközben ölébe vett egy lila párnát, és elrejtette mögé arcát.

- Köszönetet? - ismételte csodálkozva Tessa, amikor meggyőződött arról, hogy a mellette ülő Nessie is ugyanúgy sötétben tapogatózik, akárcsak ő.
- Igen. Nagyon nagy segítség, hogy Chloéval önként jelentkeztetek a feladatra.
- Oh, persze... - nyújtotta el hangját Tessa, ajkaihoz illesztve a ragacsos nyalókát. - Alig várjuk, hogy részt vehessünk a...
- Igen, apa - bújt elő a párna rejtekéből végre Chloe. - Már mind nagyon várjuk, hogy elkezdődjön a szervezés.
- Ez a beszéd! Amint pontos információim lesznek, szólni fogok - csapta össze tenyerét a férfi, és megpördült tengelye körül, hogy elhagyhassa a szobát. - Oh, ha Axel hazajött, vele is egyeztetni fogok.
- Miért, hol van?
- Anyukád elfelejtett venni pár dolgot, és a bátyád felajánlotta, hogy majd ő elmegy a boltba. Jó beszélgetést lányok.

Ahogy az ajtó bezárult Chloénak három kíváncsi, dühös, válaszokat követelő szempárral kellett szembenéznie. Lassan letette öléből a párnát, és igyekezett a lehető legártatlanabb és aranyosabb tekintetét felölteni, ám ezzel nem igazán sikerült meghatnia barátnőit.

- Chloe, mi a fenéről hablatyolt apukád? - Tessa nem kertelt.
- Csak lesz egy városi ünnepség, amit a templom szervez, és önkéntesekre volt szükségük. Nem mondhattam nemet apának!
- Ez eddig rendben van - tette vissza a helyére a térképet Colette. - De hogy jövünk mi a képbe?
- Nem akartam órákat egyedül tölteni a kórustagokkal meg apa gyülekezetes barátaival. Lányok, szükségem van rátok.

Colette a fejét rázva huppant vissza az ágyra, s engedte nővérének, hogy fejét az ölébe hajtsa, míg Nessie egy vaníliás fánkot tartott az orra elé.

- Szerintem erre a hírre mindenkinek ennie kell legalább egy édességbombát.
- Szóval benne vagytok? - lepődött meg Chloe alaposan.
- Végül is barátok vagyunk, vagy mi a szösz - mutatott rá Tessa.
- Oh, nem hiszitek el, mennyire megkönnyebbültem! - engedte ki a benn tartott levegőt Chloe, de aztán az aggodalom újra kiült arcára. - Akkor most már csak egy dolgom van; beavatni Axelt.

Az utcán hűvös levegő keringett, ami arra késztette Axelt, hogy szokásos ujjatlan pólójára felvegyen egy dzsekit is. Az elmúlt pár napban igyekezett kerülni a beszélgetéseket Aidennel, abban reménykedve, hogy ezzel semmi olyat nem tesz majd, amivel az ő hite ellen vétene. Reggelente minél hamarabb befejezte reggelijét, amíg Chloe semmiségekről beszélt, hogy a férfinak ideje se legyen megjegyzést tenni Axel aznapi öltözetére, hajára vagy ékszereire, amiért hálás is volt húgának.
Már hazafelé tartott az éjjel-nappali boltból, ahol mindent megvásárolt, amit édesanyja felírt a kis listára. Megpróbált a kivilágított utcákon közlekedni, de még így is folyamatosan az az érzése volt, mintha nem lenne egyedül. Ilyenkor mindig körülnézett, és amikor meglátott egy-egy embert elszórtan a járdákon, kissé nyugodtabban folytatta az utat házuk felé.
A hírek Rose-ról természetesen hozzá is elértek, és a máglyahalál miatt nem kellett zseninek lennie, hogy gyanakodjon a halál okára. Ez aggasztotta, hiszen, ha a pletyka, ami a különböző salemi közösségekben terjedt, igaz volt, akkor a város több mint felének volt mitől tartania, amikor egyedül volt.
A hang nem olyan messziről érkezett, amitől Axel, aki eddig teljesen gondolataiba mélyedt, azonnal ugrott egyet ijedtében. Feltartotta szabad kezét, s ezzel sikerült egy kukát vékony jégréteggel beborítania. A körülötte keringő macska bosszúsan fújtatott egyet, aztán tovább állt egy másik kukához.

- A fenébe - sietett oda a kukához.

Nem tudta pontosan, hogy mikor fog leolvadni róla a jég, de csak reménykedni tudott benne, hogy mire reggel az első futó elhalad mellette, már a régi fényében fog pompázni. Legalábbis amennyire ez lehetséges egy kukánál.
A kéz olyan gyorsan fonódott csuklója köré, hogy ujjai elengedték a szatyrot, ami egy kisebb-nagyobb csörömpöléssel az aszfalton végezte. Kezét a háta mögé feszítették, nyakánál pedig egy éles, hűvös tárgyat érzett.
Azt hitte, hogy csak képzelődik, de érezte az idegen leheletét az arca mellett, s a szorítás sem engedett a csuklóján.

- Legközelebb majd óvatosabban ezekkel a kis trükkökkel. Bár... - Egy férfi hangja volt, amit Axel még soha életében nem hallott. - Az is igaz, hogy nem lesz legközelebb.

Fájdalmas kiáltás érkezett a háta mögül. A kés nagy csattanással ráesett a kukára, majd onnan legurult a földre. Axel egy pillanat alatt megfordult még mindig remegő lábakkal, így láthatta, hogy támadója a földön fekszik. Teste párszor megemelkedett, ami arra utalt, hogy még életben volt. Legalább kétszer akkora volt, mint Axel. Ha nem vethette volna be varázserejét, nem sok esélyt látott volna magának a harcban. De erre nem is került sor.

- Jól vagy?

Clyde állt a földön heverő férfi másik oldalán. Mellette egy sporttáska volt magányosan az aszfalton, amit nyilván akkor dobott le, amikor leütötte a fiú támadóját. A kérdésre azonban Axel nem tudott azonnal válaszolni, mert még túlságosan meg volt rémülve a hirtelen történt eseményektől, ezért csupán nyelt egyet és bólintott.

- Gyere, menjünk, mielőtt magához térne - vette fel vállára a táskát, aztán kinyújtotta kezét a még mindig egy helyben álló Axel felé.

Félt elmozdulni onnan, mert attól tartott, a fiú meglátja a mögötte lévő jég borította kukát, de úgy tűnt, Clyde-ot ez cseppet sem érdekli. Továbbra is kitartóan nyújtotta kezét a fiú felé, s közben a szemeibe nézett.
Lassan helyezte tenyerét Clyde tenyerébe, majd amikor a fiú gyengéden megszorította a kezét, lehajolt az elejtett szatyorért, és Clyde segítségével átlépett a már horkoló illetőn.

- Csak úgy itt hagyjuk? Nem kellene hívni a rendőrséget vagy valami? - nézett még vissza egyszer a férfira Axel a válla felett.
- Ne aggódj, egy darabig nem fog felébredni. Hazakísérlek, aztán elintézem.
- Hogy tudtad így kiütni? Legalább kétszer akkora, mint mi - mondta el már korábbi észrevételét Axel.

Clyde jót mosolygott a fiú szavain, s közben elengedte Axel kezét, amitől a fiatalabb fiú kissé zavarba jött, és megigazította dzsekijét.

- Látod ezt? - mutatta fel a vállán lógó sporttáskát. - Ebben futócipők és focilabda van. Egy ütés elegendő volt a pasas fejére vele.

Bár Axel kételkedett ebben, de úgy látszott, megelégedett a válasszal, mert nem firtatta tovább, csak csendben sétált mellette. Ő ezt nem láthatta, de ez a viselkedés Clyde arcára egy halovány mosolyt csalt, aztán megnyalta alsó ajkát, és előrevezette tekintetét az utcára.

- Egyébként... hogy-hogy erre jártál? - jutott eszébe Axelnek.
- Edzésem volt, és pont hazafelé tartottam. Szép idő van, szóval nem akartam buszozni. Mázli, mi?
- Ja, mázli - bólintott rá Axel a földet nézve út közben. - Amúgy köszönöm. - Ekkor jött rá, hogy még nem is mondott köszönetet a fiúnak a megmentéséért.
- Bármelyik járókelő megtette volna - vont vállat Clyde, mintha nem lenne nagy dolog.
- Nekik is megköszönném, ha ők mentettek volna meg. De... - köszörülte meg torkát, amikor ráeszmélt valamire. - Én is képes lettem volna rá. Tudod, már pont volt egy tervem, amikor megérkeztél.

A mosolyból nevetés lett, amit Axel szívesen hallgatott, s igyekezett elrejteni saját mosolyát.

- Hát persze, Axel - veregette vállon, mielőtt a fiú megállt volna egy nagy emeletes ház előtt. - Akkor... én megyek. Legközelebb legyél óvatosabb - figyelmeztette Clyde, ahogy hátrálni kezdett.
- Az leszek - ígérte meg neki, és elindult a terasz felé. - Öhm... nincs kedved bejönni?

Axel magára sem ismert. Egy héttel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartotta, hogy az évfolyamukból bárkivel is jó viszonyba kerüljön, és most beinvitálta a házukba a fiút, akit hétfőn ismert meg? Igaz, azóta akárhányszor találkoztak, vagy közös órájuk volt, váltottak pár szót egymással, de ez semmit sem jelentett. Ebből még nem következett, hogy barátok lennének.

- Áh, Axel!

A bejárati ajtó kinyílt, s Aiden boldognak tűnő arca bukkant elő. Először fogadott fiára nézett, majd a kezében lévő szatyorra, végül a nem messze álldogáló Clyde-ra.

- Édesanyád már riasztani akarta az ismerősöket, hogy nem láttak-e valamerre. Ki a barátod?

Ez aztán a gyors témaváltás. Gondolta Axel a szemeit forgatva, de végül ő is ránézett a fiúra, aki szóra nyitotta száját.

- Én csak összefutottam Axellel, és már éppen indulni akartam, Mr. Johnson. Jó éjt - hajolt meg a férfi előtt, megelőzve a másik fiút, aztán rámosolygott Axelre, mielőtt megigazítva táskájának pántját a vállán elhagyta volna az udvart.

Axel követte tekintetével, ahogy egyre messzebbre került az éjszakában. Bele se mert gondolni, mi történt volna, ha nem jelenik meg ma este.

- Rendes gyereknek tűnik. Egy évfolyamba jártok? - terelte be Axelt a házba, majd bezárta maguk mögött az ajtót.
- Igen.
- Őt is meghívhatnád a szervezőbizottságba. Édesanyád nagyon örülne neki, ha végre rendes barátokat találnál magadnak.

Olyan volt, mintha a lejátszott lemez megakadt volna. Axel összeráncolta homlokát, s úgy fordult vissza mostohaapjához.

- Szervezőbizottság?
- Miért van ezen mindenki ennyire meglepődve? - tette fel a költőinek szánt kérdést. - Időben szólni fogok, amikor elkezdődnek a munkálatok. Ne aggódj, nem fogtok lemaradni semmiről, e felől kezeskedem. És mondd meg Chloénak, hogy köszönöm a toborzást. Jó éjt, fiam!
- Chloe? - motyogta magában, ahogy felfelé ment a lépcsőn a szobájához. - Chloe!

3. fejezet

A teremben való alvás bizonyára segíthetett volna rajta, Axel mégis úgy gondolta, mindenkinek jobb lesz, ha inkább a táncteremben próbál lecsillapodni. Becsapta maga után az ajtót, nem is ügyelve arra, hogy rendesen bezáródjon. Dzsekijét és táskáját ledobta a padra, majd elővette szakadt farmere zsebéből telefonját, amin kiválasztott egy zenét, amit rongyosra hallgatott az utóbbi időben.
A mozdulatok maguktól jöttek. Axel számára olyan természetesek voltak, mint a lélegzetvétel. Átadta magát a zenének, s igyekezett kitisztítani a fejét, hogy megszabaduljon a nem kívánatos gondolatoktól és emlékektől. Sokszor eljátszott a gondolattal, vajon mi történt volna, ha édesapja nem hal meg, és egy család maradnak. Ilyenkor természetesen azonnal rájött, hogy akkor valószínűleg nem lenne olyan húga, mint most, de olyan mostohaapja sem, mint amilyen Aiden Johnson.

Axel érezte, hogy a vére felforrósodik, ahogy a férfira gondol. Az elején még megpróbált megfelelni neki és annak az életnek, aminek Aiden a híve volt, de rájött, hogy ez nem ő. Ő nem lehet ilyen, s ezzel csak saját magát tagadná meg.
Mindig is édesanyja volt az, akire számíthatott, aki a pártjára állt, ha valamilyen konfliktusba keveredtek Aidennel, de Axel mindig is tudta, hogy el fog jönni az a nap is, amikor a nő kénytelen lesz férjét támogatni. Axelnek nem az fájt a legjobban, hogy meg kellett válnia hosszú, barnára festett tincseitől, hanem az, hogy Samantha, aki mindig azt mondta, hogy úgy szereti, ahogy van, és soha senki miatt se változzon meg, ezúttal nem állt ki mellette.
A zene véget ért, Axel pedig zihálva omlott a táncparkettre. Fekete tincsei a homlokához tapadtak, teste folyamatosan emelkedett, kiszáradt ajkai vízért kiáltoztak. Továbbra is a földön maradt, s figyelte, ahogy keze körül lassan dér jelenik meg a parkettán. Csupasz vállán is érezte a hideg hópelyheket, amik a semmiből jöttek, de ezen már meg sem lepődött. Sosem volt képes a kontrollálásra, ha ilyen érzelmi állapotba került.
Dzsekijét a dereka köré tekerve hagyta el a tánctermet táskáját a vállára véve, és megállt az ital automata előtt. Zsebéből elővett egy kis aprót, és kiválasztott egy szénsavmentes vizet. Figyelte, ahogy a víz elindul, s közben arra gondolt, hogy már fölösleges bemennie első órájára, ezért talán vissza is mehetne a táncterembe. Ekkor azonban a flakon megakadt, és nem ment tovább.

- Oh, ne már! - Be kellett látnia, hogy ez bizony nem az ő napja volt.

Fejét az automatának ütötte, lehunyta szemeit, s úgy tervezte, úgy is marad az elkövetkezendő pár órában. Talán meg is tette volna, ha nem érez egy erős ütést az automatán, amitől ijedtében ugrott egyet.
A vizes flakon kiszabadult, s végig mehetett a számára kijelölt úton. Axel annyira megdöbbent, hogy csak egy helyben állt a flakont figyelve, de nem ért hozzá.

- Ez talán hatásosabb, mint az imádkozás.

Axel mindig meg tudta mondani hallásról, hogy az illető mosolyog-e vagy sem. Ez nem varázslat volt, csupán megérzés.

- Én nem imádkoztam, csak...

A magas fiú az ital automatának dőlve állt kíváncsian pislogva hatalmas, barna szemeivel Axelre. Sötét haját úgy rendezte, hogy ne gátolhassa a látásban, mosolya pedig továbbra is ott virított arcán, amiről talán első látásra meg sem tudta volna állapítani, hogy keleti vonásokkal rendelkezik, de ilyen közelségből erre tippelt.

- Csak?
- Csak már nagyon szomjas voltam, szóval... kösz - engedett meg magának Axel egy halvány mosolyt, és elvette vizét.

Azon volt, hogy letekerje a kupakot, de az idegességtől, aminek semmi értelme nem volt, az ráfagyott az üvegre.

- Segítsek? - ajánlotta fel a magasabb fiú, és már nyúlt is a vízért, de Axel még időben beletette táskájába.
- Majd megiszom később.
- Öhm... - túrt bele hajába az idegen. Úgy tűnt, nem találja a szavakat. - Mielőtt még azt hinnéd, hogy valami perverz kukkoló vagyok, mentségemre szóljon, hogy egy kicsit nyitva volt az ajtó, amikor elmentem előtte, és láttam, hogy mit csináltál a táncteremben.

Axel arcáról minden szín eltűnt, ami az eddigi pirulásból maradt. Valaki meglátta, ami odabent történt? Ez a fiú látta őt? A deret a padlón? A havat, ami a semmiből szállt le?

- A japán tudásom kicsit berozsdásodott, de a nyelvet felismertem - vallotta be, mintha japán tanárával beszélne. - A táncod pedig elképesztő volt.
- Oh!

Ha még vár néhány pillanatot a beismeréssel, és tudatlanságban hagyja Axelt, félő lett volna, hogy a fiú ott helyben elájul. Nem ő volt az egyetlen ilyen ember Salemben, de nem volt tanácsos felfedni magukat.

- Ez az első hetem, mert eddig utaztam, szóval... még ha késve is, de van értelme bemenni szemiotika órára?
- KoMédiás vagy? - lepődött meg Axel a fiú szavain, aki csak a homlokát ráncolva nézett vissza rá magyarázatra várva. - Vagyis... kommunikáció és média szak?
- Pontosan. Az öcséim már bizonyára bent ülnek órán, de egy kicsit elaludtam, szóval...
- Gyere, nekem is be kellene mennem, ha nem akarom, hogy a húgom kifaggasson a hiányzás miatt.

A fiú bólintott, és követte Axelt a folyosón a lépcső irányába. Az első lépcsőfoknál azonban vezetője megállt, így pont egy magasságba kerültek. Nem szokta sűrűn ezt csinálni, de húgán és annak barátnőin kívül senkivel sem ápolt jó kapcsolatot az évfolyamukban, szóval kinyújtotta a kezét.

- Axel.

Csak reménykedhetett benne, hogy nem fogja idegességében lefagyasztani a fiú kezét kézfogás közben, de amikor ujjaik egymáshoz értek, Axel nem azt érezte, amit máskor szokott, s ez elgondolkodtatta.

- Clyde.

*

A Hong Konyhája az elmúlt egy hónapban egy fajta törzshellyé nőtte ki magát a fiatalok körében. Ezúttal is ebédidőben elfoglaltak egy emeleti asztalt alaposan megrakodott piros tálcáikkal, és megvitatták a derült égből villámcsapás néven emlegetett filozófia dolgozatot. 

- Egyébként beszéltem mamával a történtek miatt. Vagyis ő hívott fel - helyesbített Nessie, ahogy jó ízűen kanalazta szájába a csípős levest.

- Most néztem az interneten, és még semmi információ nincs fent arról a lányról - pislogott le mobiltelefonjára Chloe, ami az asztalon hevert tálcája mellett.

- Mama sokkal biztosabb forrásokból tájékozódik, mint az internet.

- Oh, ez kezd érdekelni - vágta fel a tányérján lévő csirke szeleteket Tessa.

- Azt hittem, vegetáriánus vagy - mutatott a pálcikával a lány tányérjára Chloe.

- Ez inkább hangulat kérdése nála - világosította fel őket az említett lány húga. - De most térjünk vissza az eredeti témánkhoz. Mit hallott Mrs. Bates?

Nessie megtörölte száját, és maga elé húzta a tányér rizst, amit hús és illatos szósz borított.

- A lányt Rose-nak hívták, Mrs. Bishop unokája, aki az állatkereskedésben dolgozik. Rose elment bulizni a barátaival, de egyedül ment haza korábban, hogy reggel ne késsen el a munkahelyéről. Legalábbis a barátai ezt mondták... Alig volt idősebb nálunk - tette hozzá szomorú hangon. Hirtelen még az evéstől is elment a kedve, s elkezdte turkálni a tányérján lévő rizs szemeket. 

- Az még hagyján, hogy majdnem egy idős volt velünk, de mind ismerjük Mrs. Bishopot és a családját.

- Oh, igen - eszmélt fel Chloe. - Ő ajánlott egy nagyon jó macskaalmot Picassónak.

- Szerintem Colette nem egészen erre gondolt - súgta a lány fülébe Tessa, és visszatért ebédjéhez.

- Mrs. Bishop ősét elítélték a perek során. Rose is olyan volt, mint mi - mondta halkabban, amikor rájött, hogy nem messze tőlük egy jó kedvű fiú társaság ül.

- Ez megmagyarázná, hogy miért használták ezt a módján a megölésének - éledtek fel Nessie-ben a detektív ösztönök, amiket Agatha Christie műveinek köszönhetett, amiken felnevelkedett. - Mármint... manapság a normális emberek mérget használnak, vagy legtöbbször pisztolyt vagy kést.

- Nem, Nessie - mondott ellent barátnőjének Tessa. - A normális emberek nem ölik megy egymást.

Colette is azon volt, hogy hozzáfűzzön valamit a témához, amikor valaki megfogta a kezét, s ő hatalmasra kerekedett szemekkel meredt a mellette ülő Axelre, aki egészen idáig csendben ült a pirított tészta felett. 

A lányok némán rágták a szájukban lévő falatokat, és közben többször is kérdő tekinteteket váltottak egymással, majd az asztal sarkánál ülő párosra néztek.

- Ha nem lennél, Chloe bátyja, már a földön szenvednél a paprika spraytől, amit a szemedbe fújtam volna.

Erre Axel észhez tért, és elhúzódott a lánytól.

- Jut is eszembe Chloe, Tessa mindent elmondott a tegnap estéről. Hol volt a paprika spray, amikor szükséged lett volna rá?

Chloe úgy érezte magát, mint amikor régebben az anyukája leszidta, amiért egyedül ment ki az utcára, vagy idegenekkel állt szóba.

- Már nem is vagyok biztos benne, hogy mi történt - mondta el őszintén, és evőeszközeit az üres tányérra ejtette, mielőtt hátradőlt volna székében, és szívószálát kezdte rágcsálni.

- Igazából nekünk se mondtál valami sok mindent - emlékeztette Nessie.

- Csak... - Chloe megpróbálta összeszedni gondolatait, hogy ne zúdítson barátnőire és bátyjára egy rakás ostobaságot. - Csak egy nagy kutya megtámadott.

Úgy tűnt, nem egészen erre számítottak, s össze is néztek egy pillanat erejéig, amitől Chloénak a hideg futkosott a hátán.

- Mire visszamentünk nyoma sem volt kutyának, Chloe.

- Persze, mert addigra már eltűnt, és... volt ott még valaki más is... vagyis lehet, hogy csak sokat ittam, de szerintem a sokktól elájultam vagy valami, ez nem egészen világos nekem sem, de amikor felébredtem, volt ott egy...

Mindenki itta Chloe szavait, az sem zökkentette ki őket, hogy a lépcsőn új vendég érkezett meg, s a másik asztalnál lévő társasághoz ment. Axel azonban vetett egy röpke pillantást feléjük. A fiú, aki háttal állt nekik a két másik mögé sétált, akik már ültek, egyikük lábánál egy gördeszka volt. Vállon veregette őket, aztán átült a másik oldalra, ahol máris lecsapott egy tavaszi tekercsre, ami egyikük tányérján hevert.

- Axel! Mi a fene van veled?!

Colette felkiáltása szakította félbe Chloe mondandóját, s ezzel sikerült magára vonnia a másik asztalnál ülők figyelmét is, amitől Axel csak még idegesebb lett.

- Mi történt? - lepődött meg alaposan Chloe, s kíváncsian meredt bátyjára.

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én ma nem szándékoztam jégkrémet enni - fogta meg a lila szívószálat Colette, s lassan kiemelte poharából a jéggé fagyott almalét.

Ezen Chloe és Nessie jót mosolyogtak, s el kellett rejteniük nevetésüket, hogy ne idegesítsék fel barátnőjüket még jobban, Axelt pedig ne hozzák még ennél is kellemetlenebb helyzetbe.

- Sajnálom, nem szándékosan csináltam - motyogta a fiú, s amikor újra felnézett, látta, hogy a kis helyiség másik végében lévő asztalnál ülő Clyde felé néz, rá mosolyog és integet neki.

Ezzel természetesen elérte, hogy a másik két fiú is asztalukra fordítsa figyelmét, így az ő arcuk is tökéletesen láthatóvá vált számukra.

- Oh, vele jöttél késve órára, ugye?

- Igen, tényleg ő az - erősítette meg Nessie, aki alaposan végig mérte a fiút, s elismerően bólintott, ahogy visszafordult barátnőihez. 

- Miről beszéltek? - Chloe semmit sem értett, s válaszokra volt szüksége, főleg mivel bátyjáról volt szó.

- Aki alszik órán, az ne csodálkozzon, hogy mindenről lemarad - vont vállat Tessa, és egy szalvétáért nyúlt. - Add ide azt a poharat, visszakapod az almalevedet - nyújtotta ki kezét húga felé.

- Hogyisne! Hogy megint felrobbantsd, mint a múltkor a zacskós levest? - védte jégkrémét Colette, de Tessa áthajolt az asztalon, s ügyesen megkaparintotta a poharat.

Colette nem is nézett oda, amikor nővére óvatosan ráhelyezte hosszú ujjait a pohárra, inkább visszatért a beszélgetésükhöz.

- Ki volt ott, Chloe?

- Egy fiú. De csak úgy eltűnt utána, szóval még lehet, hogy azt is álmodtam, de... - Ekkor eszébe jutott a sebe, amit reggel alaposan megvizsgált a tükör előtt. - De még sem biztos, hogy képzelődtem.

- Ezt meg hogy érted? - vezette vissza teljes figyelmét a lányokra Axel.

- Az a kutya megkarmolt, és... van egy heg a mellkasomon. De olyan, mintha már hetekkel ezelőtt történt volna, alig van nyoma.

- Szerintem szólnod kellene anyának, ő hátha tud segíteni.

- Persze - mondta Chloe egy gúnyos mosollyal az arcán. - Ő pedig szépen bezár a házba, távcsővel fog a nyomomban járni, elmondja apának, ő pedig majd elvisz imádkozni a templomba. Egyéb frappáns ötlet, Axel?

A fiú a szemeit forgatva hagyta annyiban, és ránézett a másik asztalnál ülő Clyde-ra, aki a két fiút hallgatta, s közben, talán megérezte a fiú tekintetét, felvette a szemkontaktust Axellel, amitől a fiatalabb máris elfordult, és belekortyolt a vizébe. 

- Tessék, kész is van - tolta vissza a poharat büszkén munkájára Tessa. - De vigyázz, mert...

- Aucs! - szisszent fel Colette, ahogy a tűzforró pohárhoz ért.

- Talán kicsit meleg lett.

Hallották, ahogy az egyik asztalnál kihúzzák a székeket, a tálcákat pedig az állványra helyezik. Clyde eltátogott Axelnek egy hello-t, amit a fiú egy zavart mosollyal viszonzott. Elvörösödését húga is észrevette, s elhatározta, hogy amint kettesben lesznek, alaposan kifaggatja őt, de akkor meglátta az asztal egyik lábánál hagyott gördeszkát.

A három fiú után nézett, akik már lefelé haladtak a lépcsőn. Gyorsan felpattant, felvette a gördeszkát a padlóról, és igyekezve nem kitörni a nyakát, leszaladt a lépcsőn, hogy utolérje őket.

A többiek összenéztek és követték őt, Axel kivételével, aki előtte még a helyére tette az üres tálcákat.

Ahogy Chloe elhagyta a kis éttermet máris körülvette a kellemesen hűvös, kora őszi levegő. Körbenézett a parkban, s amikor meglátta a három fiút, elkiáltotta magát.

- Várjatok!

Először Clyde fordult vissza, akiről Chloe csupán annyit tudott, hogy elvileg bátyjával együtt érkezett reggel az első órájukra. A másik fiú is megállt, aki a harmadikat cipelte hátán, akinek fején egy kapucni volt. Ő leugrott a fiú hátáról, így annak meg volt a lehetősége, hogy rájöjjön, valamit bizony elfelejtett. Gyors léptekkel indult meg Chloe felé, akinek földbe gyökereztek lábai, ahogy egyre közelebb ért hozzá.

Chloe érezte, hogy ujjai elgyengülnek, lábai pedig megremegnek. Olyan volt, mintha a mellkasán lévő heg égetné a bőrét, pedig az lehetetlen volt, mégis ezt érezte, amikor belenézett a fiú sötét szemeibe. 

Vonásai olyan fiatalnak tűntek, mintha egy általános iskolásról lett volna szó, de Chloe nem ítélkezhetett, hiszen róla sem mondta volna meg senki, hogy egyetemista.

- Oh, tudtam, hogy valami nem stimmelt - nevetett, megtörve a kínos csendet a fiú, ahogy lenézett a gördeszkára.

Chloe felocsúdott hangjára, s ő is lepillantott a deszkára, amit szó nélkül nyújtott át neki. 

- Noah, gyere már!

A hang ismerős volt Chloénak, a feje pedig egyre fájdalmasabban lüktetett. Talán álom volt, ami tegnap éjjel történt vele, de akkor magyarázatra volt szüksége, hogy mit kerestek a hegek a mellkasán, miért volt ismerős a kapucnis fiú hangja, és miért érezte azt, hogy már látta a gördeszkás fiú arcát?

A felhőtlen égen egy villám cikázott végig, miközben Chloe felnézett az idegenre, akit a Noah néven szólítottak az imént. A környéken lévő épületek riasztói őrült módon kezdtek el ki-be kapcsolódni.

- Öhm... kösz, hogy lehoztad - utalt a gördeszkára Noah.

- Majd máskor udvarolsz, de most óránk lesz - fogta meg Noah csuklóját a kapucnis fiú.

Chloénak dezsávű érzése támadt, s egy sokkal fényesebb villám jelent meg a még mindig tiszta égbolton.

- Én nem is udvaroltam - mondta vörösödve Noah, ahogy elfordultak Chloétól, és Clyde-dal együtt visszaindultak az egyetemre.

Ahogy Chloe megérezte barátai közelségét a riasztók fülsüketítő sípolása abbamaradt, s már egy villám sem díszelgett felettük. Nessie meglóbálta előtte táskáját, amit a fiatalabb lány ott felejtett, s ezzel sikerült végre visszarántania őt a jelenbe, bár tekintetét továbbra sem tudta levenni az egyre távolodó fiúkról, s tudta jól, hogy minél hamarabb válaszokra van szüksége.