2. fejezet

Legszívesebben egy kalapáccsal ütötte volna agyon telefonját, amikor megszólalt az ébresztő hang, amitől már a hideg borsódzott a hátán, s minél előbb ki akarta kapcsolni. Hiába tapogatta, Chloe sehol sem találta a készüléket, s ujjai mindig plüss állatokba ütköztek. Természetesen sokkal egyszerűbb lett volna a helyzet, ha kinyitja szemeit, de éppen hogy ott hagyta az álmok birodalmát, s neki ehhez idő kellett. Addig-addig keresgélt, amíg végül elérte az ágy végét, majd egy hatalmas puffanással bolyhos, vajszínű szőnyegén landolt, amit egy keserves macskanyávogás kísért.
Az idegesítő dallam elhallgatott, és a fehér szőrmók összekaparta büszkeségét, s behúzódott a könyvespolc aljába egy rakás régi tankönyv mögé, amik valamilyen csoda folytán elkerülték a konténert. Chloe azonban még így is látta a sötétben világító szempárt, aminek egyik tagja borostyánsárga volt, míg a másik zafírkék egy kis barna folttal.

- Jelenleg én sem igazán kedvellek, szóval jobban teszed, ha egész nap ki sem jössz onnan, Picasso - nézegette a halvány karmolást a karján, amit a szőrgolyó okozott neki, majd feltápászkodott a földről, és egész alakos tükre elé állt.

Valójában egy nagy tükörről volt szó, aminek Chloe hasznát vette, ha otthon gyakorolta a táncmozdulatokat, és persze akkor sem volt hátrány, ha reggel rendbe akarta szedni magát. Jelenleg beletúrt kócos, sötét tincseibe, s már indult is volna ruhásszekrényéhez, amikor meglátta a szék háttámlájára dobott rózsaszín pulóvert.
Minden emlék felszínre tört benne a tegnap estéről, onnantól, hogy barátnői magára hagyták, egészen addig, míg a titokzatos, sötét szemű fiú el nem tűnt. Gyorsan kezébe vette a pulóvert, és alaposan szemügyre vette. Már tegnap is furcsának találta, hogy barátnői nem tettek megjegyzést a szétszaggatott ruhadarabra, s most tudta igazán jól megnézni közelebbről is. Mintha új lett volna, egy karcolás sem volt rajta. Visszaállt a tükör elé, kibújt zsiráfos pizsama felsőjéből, és ellenőrizte mellkasát. Csupán pár halovány heg mutatta a karomnyomok helyét, és egy szemernyi fájdalmat sem érzett, amikor óvatosan hozzáért ujjaival.
Már a fürdőszobában tette a helyére fogkeféjét, amikor kopogtak a résnyire nyitva hagyott ajtón, s bátyja jelent meg karikás szemekkel.
Valójában Chloe és Axel féltestvérek voltak. Édesanyjuk, Samantha, a fiú születése után pár nappal tudta meg a hírt, hogy férje autóbalesetben elhunyt, s így két évig egyedül nevelte a gyermeket. Utána a templom melletti temetőben találkozott jelenlegi férjével, Aidennel, aki csupán átutazóban volt, hogy meglátogassa a város papját, aki jó barátja volt.
Axel fogkrémet nyomott sárga fogkeféjére, majd amikor észrevette húga álmos tekintetét, elmosolyodott. Chloe mindig is úgy gondolta, hogy a férfiaknak nem kellene olyan szépnek lenniük, mint amilyen a bátyja volt, de ez ellen nem lehetett mit tenni. Axel Johnson gyönyörű volt, karcsú és Chloéhoz képest magas; arca pedig mandulavágású szemeivel, valamint fekete tincseivel akárcsak egy angyalé. Ezzel Samantha is tisztában volt, s a lehető leghosszabb ideig tartotta fiát a szoknyája mellett, hogy megóvja a világtól. Talán Axel ezért volt ennyire kedves az emberekkel, de ugyanakkor bizalmatlan is, hiszen nem tanulta meg, hogyan kell kiismerni őket.

- Ebben akarsz iskolába menni? - tért vissza a jelenbe Chloe, s végig mérte bátyja öltözékét.

Fekete szakadt farmer és egy fehér ujjatlan felső, ami a fiú oldalából talán túl sokat mutatott a kelleténél az időjáráshoz képest, ezért Chloe reménykedett benne, hogy a fiúnak szándékában áll még egy pulóvert vagy dzsekit magára aggatni. Axelnél sosem lehetett tudni.

- És te fogkrémes arccal akarsz iskolába menni? - nevette el magát, mikor észrevette a foltot húga szája szélén.
- Touché - mormogta Chloe, és megtörölte száját egy törülközővel.

A konyhából omlett és sült szalonna illata áradt, ahogy a Johnson testvérek a lehető leglassabban haladtak lefelé a lépcsőn. Bár az egyetemista évek egy fokkal jobban a kedvükre voltak a gimnáziuminál, az iskola mégis csak iskola.
Mindkettejüknek ez volt az első éve ugyanazon a szakon, s mindketten tagjai voltak az iskola tánccsapatának. Axel azt tervezte, hogy az érettségi után az akkori tánccsapattal marad, de vezetőjüknek Európába kellett költöznie, ezért feloszlottak, a fiú pedig húgával együtt kezdte el az egyetemet.

- Jó reggelt! - tette a még langyos teás kancsót az asztalra Samantha, kedvesen mosolyogva gyermekeire.

Samantha Johnson egy laza kontyba fogta össze vörösesbarna hajkoronáját, és egyszerre részesítette ölelésben a fiatalokat, mielőtt azok leültek volna a megterített asztalhoz.

- Axel - köszörülte meg torkát a családfő, miután töltött feleségének a kávéból -, hová készülsz?
- Így legyen ötösöm a lottón - álcázta egy köhögéssel a szavakat Chloe, és belekortyolt tejeskávéjába.
- Nem fogok átöltözni, apa. - Mivel saját édesapjáról nem lehettek emlékei, ezért kénytelen volt így szólítani a férfit.
- Aiden - fogta meg a férfi kezét az asztalon Samantha, s jelzett neki, hogy ne veszekedjenek.
- Már tavaly levágattam a kedvedért a hajamat. Nem fogok többet változtatni magamon - jelentette ki csevegő hangnemben, és szájába vette a villát.
- No, és a fülbevaló? - Aiden is úgy beszélt, mintha az időjárásról lett volna szó. Chloét és édesanyját ez zavarta a legjobban.
- Az nekem is van - jelentkezett Chloe, és füle mögé tűrte rövid tincseit, hogy láthatóvá tegye az apró ékszert.
- Chloe - mosolygott rá édesapja elnézően -, te lány vagy.
- Ma is tanultam valami újat - jegyezte meg Chloe egy bólintással, és megtörölte száját egy szalvétával.
- Te jó Isten, ez csak egy fülbevaló! - állt fel az asztaltól Axel, és kiviharzott az előszobába, vállára kapva táskáját. Leakasztott egy dzsekit a fogasról, és belebújt cipőjébe, így még hallhatta Aiden szavait.
- Axel, tudod a szabályt. Isten nevét hiába ne vedd.

És az ajtó egy nagy csattanással bezárult, amit az étkezőben kínos csönd követett. Aiden garbóját a nyakánál, majd beleivott kávéjába. Közben meglátta karóráját, és máris szedelődzködni kezdett.

- Sajnálom, kedvesem, de rohannom kell. A tiszteletes megkért, hogy segédkezzek az eheti misében, és előtte még van egy hittan óra is a gimnáziumban. Legyen szép napotok - nyomott egy-egy csókot felesége, majd lánya feje búbjára is, és felvette galambszürke zakóját, ami illett fekete garbós pulóveréhez. - Oh, és mondjátok meg Axelnek, hogy nem kellene ilyen könnyen felkapnia a vizet - tette még hozzá az előszobából, mosollyal az arcán integetett, és távozott a házból.

Samantha felsóhajtott, végig nézett az asztalon, és elkezdett elpakolni. Chloe csak egy helyben ült, s kávéját bámulta. Édesanyja ezt nem tette szóvá neki, viszont amikor meghallotta, hogy a konyhában lévő mosogatógép magától bekapcsolt, valamint a nappaliban lévő televízió is, és az összes lámpa villogni kezdett, majdnem kiejtette kezéből a tányérokat.

- Chloe - tette le a pultra a tányérokat -, kicsim, hagyd abba.
- Bocsánat - állt fel Chloe, és visszatolta a széket a helyére. - Csak nem szeretem, ha veszekednek.
- Én sem - simogatta meg lánya fejét, és egy gyengéd ölelésbe zárta őt.

Chloe érezte a hajfesték illatát. Édesanyja nyilván nem tudott aludni vagy túl korán kelt fel, s ezért új színekkel kísérletezett.

- De most menj és kapcsold ki a tv-t - húzódott el az egy fejjel magasabb nő, és homlokon csókolta lányát.
- Rendben - bólintott Chloe, és már le is hunyta szemeit, de Samantha közbeszólt.
- Úgy, ahogy minden hétköznapi ember. Gyerünk - mutatta az utat a nappali felé, mintha Chloe egyedül nem találna oda. - Utána pedig igyekezz, ha egészkor kezdődik az első órád.

Sosem szerette, ha megmondták neki, hogy mit csináljon, de jelenleg semmi kedve sem volt visszaszólni anyukájának egy ilyen reggeli után, ezért kedvtelenül ugyan, de bement a nappaliba, és kezébe vette a dohányzóasztalon heverő távirányítót, hogy kikapcsolja a televíziót, de amit a képernyőn látott, megállásra késztette.
A híradó riportere egy erdőben állt egy fa oszlop mellett, aminek nagy része fekete volt, ahogy körülötte a föld is, s még enyhe füst szállt fel onnan. Azonnal felhangosította, hogy tisztán hallhassa a riportot.

- "Hajnalban több telefonhívás is érkezett tűz bejelentéséről, de mire a tűzoltók és a rendőrség ideért, már nem tudták megmenteni a lányt, akinél nem találtak papírokat, azonosítása folyamatban van. Egyes beszámolók szerint tegnap éjjel egy fekete autót láttak a környéken, ami meg is jelenik az egyik benzinkút biztonsági felvételén, de vezetője kilétét egyelőre homály fedi..."

*

Akármennyire is sietett, sehogyan sem tudta utolérni bátyját, így nélküle szállt fel a buszra és ment el az iskolába, ahol még reménykedett abban, hogy Axel az épület előtt fog várni rá, de Chloénak csalódnia kellett. Miután telefonján sem látott olvasatlan üzenetet vagy nem fogadott hívást , ezért egy fáradt sóhaj után kinyitotta a nehéz bejárati ajtót, majd egyenesen nekisétált a már fennlévő hőstop-függönynek, amit nem értett, hisze egy vékony dzsekiben vagy pulóverben is tökéletesen túl lehetett élni az őszi napokat.

Miután kiszabadult az átlátszó anyag fogságából, és felküzdötte magát azon a pár lépcsőfokon, biccentett a portásnak, aki éppen reggeli szendvicsével volt elfoglalva, majd elhaladva az aulán keresztül ránézett a fehérre mázolt falon lógó órára, ami szerint még bőven volt negyed órája, mielőtt szemiotika tanáruk sietve megérkezik a terembe. Bár az egyetemet már elkezdték legalább egy hónapja, még most sem tudott volna kielégítő választ adni arra, hogy vajon mi is az a szemiotika.

A lift ajtaja kinyílt, Chloe becsoszogott sportcipőjében, és megnyomta az első emelet gombját. A tükörben megigazította szélfútta tincseit, bordó kötött pulóverét és kopott nadrágját, amikor a lift ajtaja kinyílt még mielőtt elindulhatott volna.

A fiú ismerősnek tűnt Chloénak, s az, amikor megbizonyosodott róla, hogy az első emeletre mennek, nekidőlt a falnak, és lehunyta szemeit. Ébenfekete haja, amiben volt pár sötétkék tincs a homlokába lógott, pólóján pedig az a felirat díszelgett, hogy: "Ha nincs az étlapon, nem érdekel." Chloe szívesen megkérdezte volna tőle, honnan szerezte, de akkor hirtelen eszébe jutott, honnan volt olyan ismerős. Hiszen évfolyamtársak voltak, és a legtöbb órára együtt jártak, csak a fiú éppenséggel minden órán meghúzódott a sarokban, s az esetek többségében zavartalanul aludt.

- Tudod, szólhattál volna, és akkor tartom neked az ajtót - mondta Chloe csak úgy mellékesen.

- Az azt jelentette volna, hogy kétségbeesetten vágyok arra, hogy órára mehessek - mondta a fiú, még mindig lehunyt szemekkel.

Amikor a lift megállt és kinyílt az ajtaja, a fiú felsóhajtott és távozott nyomában Chloéval, aki azonban nem tudta követni őt, mert máris belebotlott valakibe. Pontosabban az a valaki rohant neki.

- Tessa?! - lepődött meg Chloe, és felvette táskáját a földről.

Barátnője egyébként sápadt arca kipirult a sietségtől, a lábán lévő virágos bakancs fűzői is erőtlenül terültek szét a földön, amik bármikor egy esést eredményezhettek.

- Hallottad, mi történt tegnap este? - ragadta meg Chloe vállát olyan erősen, hogy az apró lány attól tartott, másnapra lila és zöld foltok fogják tarkítani bőrét.

- Öhm... arra gondolsz, ami az erdőben történt? - gondolkozott el rajta, majd észrevette a feléjük közeledő másik Ramsey lányt, s abban reménykedett, ő majd fog némi magyarázattal szolgálni nővére viselkedésére.

Tessa nyelt egyet, és hevesen bólogatott továbbra sem engedve el a lányt, aki segélykérőn pillantott  a másik szőkeségre.

- Colette, mi ez az egész?

- Azóta ilyen, hogy hallott két nőt beszélgetni a buszmegállóban. De mi történt az erdőben? - Ez már Colette-et is érdekelte, ezért megigazította vastag keretes szemüvegét, és közelebb lépett a lányokhoz. 

- Akkor nem láttátok reggel a híreket?

- Ahhoz televízió is kellene - jelentek meg a düh szikrái Colette kék szemeiben, ahogy csípőre tette kezeit. - A mi drága főbérlőnk nem fizette ki a számlákat, pedig mi időben fizettünk neki, szóval a következő hónap elejéig szépen búcsút mondhatunk a televíziónak. Pedig most kezdték el adni megint a Ki vagy doki? ismétléseket. Most mondd meg! Milyen világban élünk? Mondanom sem kell, hogy férfi az illető, és szerintem ezzel mindent megmagyaráztam - zárta le ezzel mondandóját Colette.

Chloe nem tudta, hogyan, de Colette mindig elérte, hogy a férfiak legyenek a hibásak vagy érezzék rosszul magukat a történtek miatt. Chloe nem egyszer leckéket is akart venni barátnőjétől, amire Colette annyit mondott, hogy ez vagy megvan egy nőben vagy nincs. Chloe kénytelen volt beérni ennyivel.

- Az erdő... - tért vissza az eredeti témához Tessa. - Az az erdő Nessie-ék házának közelében van, és te is láttad, hogy tegnap megszédült. Látomása volt!

- Próbáltad hívni?

- Mást se csinál, csak a telefonján lóg - válaszolt helyette Colette, ahogy közelebb mentek a teremhez, ami előtt már egy kisebb diák sereg fogadta őket.

- Tessa, nyugodj meg, biztos nincs semmi baj, és...

- Nessie!

A lányok végignézték, ahogy Tessa félrelök két nevetgélő fiút, majd a falnak dőlve olvasó Nessie nyakába ugrik, majdnem felborítva ezzel barátnőjét.

Nessie nem volt ehhez hozzászokva, hiszen Tessa nem volt az az ölelgetős fajta, s amikor a lány összefonta karjait nyaka körül, hirtelen még a saját nevét is elfelejtette, a szíve pedig gyorsabban kezdett el verni a megszokottnál.

- Jól vagy? - húzódott el Tessa, hogy alaposabban végig mérhesse a nála fél fejjel alacsonyabb lányt. 

- Szóval te is hallottál a tűzről?

- Legközelebb, ha kutya bajod, légy olyan kedves és vedd fel a telefonodat. Úgy vágott át a zebrákon, mint valami eszelős - mutatott ikernővérére Colette.

- Nessie te mit tudsz erről az egészről? - vette halkabbra hangját Chloe, miután körbenézett évfolyamtársain, akik magukkal voltak elfoglalva, még a liftes fiú is magára vette fülhallgatóját, és ezzel kizárta a külvilágot.

- Nem sokkal többet, mint ti. Azt tudom, hogy a nagyi teljesen kikészült reggel, amikor nem talált a szobámban. Mindenféle bosszúról kezdett magyarázni a nagypapa fényképének... még a papa puskáját is elővette!

- Szeretem Mrs. Batest. Az a nő mindenre fel van készülve - vágott közbe csillogó szemekkel Colette.

- És utána mi történt? - követelte a folytatást Tessa türelmetlenül.

- Semmi. Felébredtem, mert olyan hangos volt. Amikor hazaértem, csináltam magamnak egy kakaót, de mielőtt megihattam volna elaludtam az asztalon. A frászt hoztam szegény mamára, amikor megjelentem előtte a bögrémmel a nappaliban. Annyira megijedt, hogy ha meg van töltve a puska, akkor lyukat lőtt volna a plafonba! Hallotta a rádióban, hogy mi történt, és egyből a legrosszabbra gondolt. 

- Hát képzeld, mi is! - dobbantott egyet lábával Tessa.

- Ohohó! Mind hogy ide tömörültek az ajtóhoz - érkezett meg szemiotika tanáruk, kezében a terem kulcsával és néhány könyvvel. - Csak úgy szomjaznak a tudásra, ugye? - tette fel a költőinek szánt kérdést, és elfordította a kulcsot a zárban.

Természetesen, és ezt ő maga is tudta, azért tömörült mindenki az ajtóba, hogy magáénak tudhassa a leghátsó székeket, s ne kerülhessen a figyelem középpontjába vagy bátran aludhasson.

- Chloe nem jössz? - kérdezte Nessie az ajtóból.

Chloe még nézelődött egy kicsit a folyosón, majd odament barátnőjéhez lebiggyesztett ajkakkal. Elhatározta, hogy ha bátyja nem jelenik meg a következő órán sem, ami már katalógusos, akkor addig nem nyugszik, míg meg nem találja, még ha ezért az egész egyetemet is fel kell forgatnia. Addig is leült a fülhallgatós fiú és Colette közé. Kinyitotta jegyzetfüzetét, amiben eddig csupán díszes betűkkel virított a tantárgy neve, de komolyabb jegyzetelésre még nem volt képes, hiszen tanáruk körülbelül öt percenként elkalandozott és különböző történetekről kezdett el mesélni, amik bár érdekesek voltak, még sem kérte őket számon a vizsgán. Így hát Chloe követte a fülhallgatós fiú példáját, fejét az asztalra hajtotta dzsekijét használva párnának, és figyelte, ahogy Colette kinyit egy vaskos könyvet az asztal alatt, amiben Chloe orosz neveket vélt felfedezni, s mivel már a regény végénél tartott, inkább lehunyta szemeit és igyekezett bepótolni az éjszaka kimaradt alvást.