4. fejezet

A szobát elárasztotta a füstölő, amit Tessa hozott Chloénak, s rá pár percre máris ablakot kellett nyitniuk, ha nem akarták levendulamérgezésben lelni halálukat. Valójában azzal az indokkal gyűltek össze a Johnson házban, hogy együtt felkészüljenek a másnapi kiselőadásokra, de azt természetesen megbeszélték röpke tíz perc alatt, a maradék idejüket pedig véleményük szerint sokkal fontosabb témák boncolgatásával töltötték.

- Chloe, biztos vagy benne, hogy ő az? - kérdezte meg tőle legalább tizedjére Colette, miközben a lány precíz munkával cseresznyevirágokat festett a körmére.
- Abban sem biztos, hogy valójában megtörtént az a dolog a sikátorban. És ha meg is történt, semmi értelme - feküdt a hasán Tessa, és egy könyvet lapozgatott, amit sikeresen megkaparintottak az iskola könyvtárából. - Egy kutya megtámadott téged, aztán a semmiből megjelent egy srác -hadonászott beszéd közben nyalókájával, mintha az valamiféle varázspálca lenne. - Nekem úgy hangzik, mint egy elcsépelt szerelmi sztori.
- Valamikor ezek az elcsépelt szerelmi sztorik a legjobbak - kelt  a könyvek védelmére azonnal Colette. - Csak egy dolgot tehetünk.

Chloe most először nézett fel barátnője körméről, mióta elkezdte festését. Szürkéskék szemeiben kíváncsiság tükröződött, ezért Colette megigazította szemüvegét, és máris szóra nyitotta száját.

- Megkeressük az utcán készült biztonsági felvételeket?

Mind a hárman a hang irányába fordultak. Nessie állt az ajtóban egy ismerős dobozzal a kezében, ami sötét rózsaszín és fehér színben pompázott ezúttal, s szivárványok és különböző finomságok grafikái tarkították.

- Szóval ezért késtél - állapította meg Tessa, ahogy megpillantotta a dobozt, és visszafordult a csöppet sem érdekfeszítő olvasmányhoz, szájába véve a nyalókát, ami fogaival összekoccant.
- Csak beugrottam Casparhoz elintézni a jövő heti beosztásomat. Üzeni, hogy ti is minél hamarabb tegyétek meg, vagy ő oszt be titeket, és abban nem lesz köszönet.

Barátnői pillantásaitól Nessie letette a dobozt az ágyra, s mentegetőzve felemelte maga elé kezeit.

- Ő mondta, nem én.
- Milyen biztonsági felvételekre gondoltál? - jutott eszébe Chloénak a lány első mondata, amikor belépett a szobába.

Nessie leült az ágyra, felnyitotta a dobozt, és kivett belőle egy csokoládés fánkot, aminek tetejét apró, színes pillecukrok borították elszórtan.

- Na, igen. Hogyan gondolhattad, hogy biztonsági kamerák vannak az utcán, ha arra sem képesek, hogy a világítást normálisan megcsinálják? - mutatott rá a lényegre Colette.

Valójában Colette nagyon is a szívén viselte a város sorsát, s nem egyszer szervezett már tüntetéseket vagy gyűjtött aláírásokat, amivel fel akarta hívni a polgármester figyelmét bizonyos hiányosságokra, de egyikre sem érkezett válasz.

- Voltak más szemtanúk is? - próbálkozott továbbra is Nessie.
- Nyugodj le, Miss Marple - bökött a lány felé nyalókájával Tessa. - Senki nem volt ott rajtunk kívül, és...
- Láttam egy autót... még mielőtt rám támadt az a kutya - emlékezett vissza a vasárnap estére Chloe.

Ez már felkeltette a három lány érdeklődését, és lélegzet visszafojtva várták a folytatást. Chloe az ujjai között forgatta a már lezárt rózsaszín körömlakkos üveget miközben beszélt.

- Láttam egy fekete autót, amikor átmentem a zebrán. De nem hiszem, hogy bármi köze is lenne ahhoz, hogy egy kutya megtámadott.
- Milyen kutya volt? - ráncolta homlokát Colette.

A kutya szó többszöri emlegetése eredményeként Picasso nyávogott egyet, és kapart párat az íróasztal oldalán. Utána peckesen az ablakhoz sétált, felugrott a belső párkányra, és befészkelte magát a párnák és plüss állatok közé.

- Hát...- Eddig ezen nem igazán gondolkozott. Természetesen emlékezett rá, és akárhányszor lehunyta a szemét este, máris maga előtt látta, de nem foglalkozott azzal különösebben, hogy rájöjjön az állat fajtájára. - Nagy.

Nem egészen erre számítottak, s még Picasso is felnyitotta egyik szemhéját,  ezúttal borostyánsárga szemével nézve gazdájára, mielőtt visszaaludt volna.

- Úgy érzem, ezzel az információval máris megoldottuk a rejtélyt - ironizált Tessa, és lecsapott egy málnás fánkra.
- Sajnálom, hogy amikor egy hatalmas kutya leteper a földre, nem bizonyosodok meg arról, hogy törzskönyvezett-e vagy sem. Pedig most, hogy mondod simán elcseveghettem volna vele az őseiről is.
- Oké, tegyük fel, hogy ez a nagy kutya megtámadta Chloét - evezett vissza komolyabb vizekre Colette. - Chloe elájult, és ez a srác ott volt, amikor felébredt.
- Szerintetek lehet bármi köze ennek Rose halálához?
- Rose meggyilkolásához? - helyesbített Nessie egy banános fánkkal szemezve.
- Várjatok - állt fel az ágyról Colette, és odasietett a könyvespolchoz, ahonnan elővett egy már nem éppen mai térképet a városról. - Ahogy sejtettem - bólintott elégedetten, és visszatért barátnőihez, rámutatva a térképre. - Több útvonal is van, de ha a gyilkos a szórakozóhely közelében támadta meg Rose-t, akkor simán elhaladhatott azon az utcán, ahol Chloe volt.
- Ezzel arra célzol, hogy Chloe látta a gyilkost? - ejtette ki kezéből nyalókáját Tessa.
- Pontosan.

A szobában olyan nagy csend lett, hogy mindenki hallotta Picasso halk dorombolással vegyített horkolását, és a nyitott ablakon át behallatszó autók zaját. Valójában erre Chloe nem is gondolt. Annyi minden történt, hogy erről teljesen megfeledkezett.
Mielőtt azonban tovább taglalhatták volna az estét, egy kopogást hallottak az ajtón, majd a mindig elegáns, s otthon is inget viselő Aiden Johnson tette tiszteletét lánya szobájában.

- Jó estét, Mr. Johnson - zengték a lányok kórusban.
- Fánkot? - emelte magasra a dobozt Nessie.
- Oh, köszönöm, Vanessa, de már vacsoráztam - tette hasára szemléltetésként a kezét a férfi.

Nessie továbbra is nagyokat pislogott Aidenre; nem értette a problémáját.

- De ez sütemény. Ez nem számít vacsorának.
- Mindenesetre úgy gondoltam, az a legmegfelelőbb, ha személyesen mondok nektek köszönetet.

A bekövetkezett csendben újra csupán Picassót lehetett hallani, s amikor Colette tekintete a szőnyegen gubbasztó Chloéra téved, azonnal tudta, hogy valami nincs rendjén. A kis csapat legfiatalabb tagja időközben ölébe vett egy lila párnát, és elrejtette mögé arcát.

- Köszönetet? - ismételte csodálkozva Tessa, amikor meggyőződött arról, hogy a mellette ülő Nessie is ugyanúgy sötétben tapogatózik, akárcsak ő.
- Igen. Nagyon nagy segítség, hogy Chloéval önként jelentkeztetek a feladatra.
- Oh, persze... - nyújtotta el hangját Tessa, ajkaihoz illesztve a ragacsos nyalókát. - Alig várjuk, hogy részt vehessünk a...
- Igen, apa - bújt elő a párna rejtekéből végre Chloe. - Már mind nagyon várjuk, hogy elkezdődjön a szervezés.
- Ez a beszéd! Amint pontos információim lesznek, szólni fogok - csapta össze tenyerét a férfi, és megpördült tengelye körül, hogy elhagyhassa a szobát. - Oh, ha Axel hazajött, vele is egyeztetni fogok.
- Miért, hol van?
- Anyukád elfelejtett venni pár dolgot, és a bátyád felajánlotta, hogy majd ő elmegy a boltba. Jó beszélgetést lányok.

Ahogy az ajtó bezárult Chloénak három kíváncsi, dühös, válaszokat követelő szempárral kellett szembenéznie. Lassan letette öléből a párnát, és igyekezett a lehető legártatlanabb és aranyosabb tekintetét felölteni, ám ezzel nem igazán sikerült meghatnia barátnőit.

- Chloe, mi a fenéről hablatyolt apukád? - Tessa nem kertelt.
- Csak lesz egy városi ünnepség, amit a templom szervez, és önkéntesekre volt szükségük. Nem mondhattam nemet apának!
- Ez eddig rendben van - tette vissza a helyére a térképet Colette. - De hogy jövünk mi a képbe?
- Nem akartam órákat egyedül tölteni a kórustagokkal meg apa gyülekezetes barátaival. Lányok, szükségem van rátok.

Colette a fejét rázva huppant vissza az ágyra, s engedte nővérének, hogy fejét az ölébe hajtsa, míg Nessie egy vaníliás fánkot tartott az orra elé.

- Szerintem erre a hírre mindenkinek ennie kell legalább egy édességbombát.
- Szóval benne vagytok? - lepődött meg Chloe alaposan.
- Végül is barátok vagyunk, vagy mi a szösz - mutatott rá Tessa.
- Oh, nem hiszitek el, mennyire megkönnyebbültem! - engedte ki a benn tartott levegőt Chloe, de aztán az aggodalom újra kiült arcára. - Akkor most már csak egy dolgom van; beavatni Axelt.

Az utcán hűvös levegő keringett, ami arra késztette Axelt, hogy szokásos ujjatlan pólójára felvegyen egy dzsekit is. Az elmúlt pár napban igyekezett kerülni a beszélgetéseket Aidennel, abban reménykedve, hogy ezzel semmi olyat nem tesz majd, amivel az ő hite ellen vétene. Reggelente minél hamarabb befejezte reggelijét, amíg Chloe semmiségekről beszélt, hogy a férfinak ideje se legyen megjegyzést tenni Axel aznapi öltözetére, hajára vagy ékszereire, amiért hálás is volt húgának.
Már hazafelé tartott az éjjel-nappali boltból, ahol mindent megvásárolt, amit édesanyja felírt a kis listára. Megpróbált a kivilágított utcákon közlekedni, de még így is folyamatosan az az érzése volt, mintha nem lenne egyedül. Ilyenkor mindig körülnézett, és amikor meglátott egy-egy embert elszórtan a járdákon, kissé nyugodtabban folytatta az utat házuk felé.
A hírek Rose-ról természetesen hozzá is elértek, és a máglyahalál miatt nem kellett zseninek lennie, hogy gyanakodjon a halál okára. Ez aggasztotta, hiszen, ha a pletyka, ami a különböző salemi közösségekben terjedt, igaz volt, akkor a város több mint felének volt mitől tartania, amikor egyedül volt.
A hang nem olyan messziről érkezett, amitől Axel, aki eddig teljesen gondolataiba mélyedt, azonnal ugrott egyet ijedtében. Feltartotta szabad kezét, s ezzel sikerült egy kukát vékony jégréteggel beborítania. A körülötte keringő macska bosszúsan fújtatott egyet, aztán tovább állt egy másik kukához.

- A fenébe - sietett oda a kukához.

Nem tudta pontosan, hogy mikor fog leolvadni róla a jég, de csak reménykedni tudott benne, hogy mire reggel az első futó elhalad mellette, már a régi fényében fog pompázni. Legalábbis amennyire ez lehetséges egy kukánál.
A kéz olyan gyorsan fonódott csuklója köré, hogy ujjai elengedték a szatyrot, ami egy kisebb-nagyobb csörömpöléssel az aszfalton végezte. Kezét a háta mögé feszítették, nyakánál pedig egy éles, hűvös tárgyat érzett.
Azt hitte, hogy csak képzelődik, de érezte az idegen leheletét az arca mellett, s a szorítás sem engedett a csuklóján.

- Legközelebb majd óvatosabban ezekkel a kis trükkökkel. Bár... - Egy férfi hangja volt, amit Axel még soha életében nem hallott. - Az is igaz, hogy nem lesz legközelebb.

Fájdalmas kiáltás érkezett a háta mögül. A kés nagy csattanással ráesett a kukára, majd onnan legurult a földre. Axel egy pillanat alatt megfordult még mindig remegő lábakkal, így láthatta, hogy támadója a földön fekszik. Teste párszor megemelkedett, ami arra utalt, hogy még életben volt. Legalább kétszer akkora volt, mint Axel. Ha nem vethette volna be varázserejét, nem sok esélyt látott volna magának a harcban. De erre nem is került sor.

- Jól vagy?

Clyde állt a földön heverő férfi másik oldalán. Mellette egy sporttáska volt magányosan az aszfalton, amit nyilván akkor dobott le, amikor leütötte a fiú támadóját. A kérdésre azonban Axel nem tudott azonnal válaszolni, mert még túlságosan meg volt rémülve a hirtelen történt eseményektől, ezért csupán nyelt egyet és bólintott.

- Gyere, menjünk, mielőtt magához térne - vette fel vállára a táskát, aztán kinyújtotta kezét a még mindig egy helyben álló Axel felé.

Félt elmozdulni onnan, mert attól tartott, a fiú meglátja a mögötte lévő jég borította kukát, de úgy tűnt, Clyde-ot ez cseppet sem érdekli. Továbbra is kitartóan nyújtotta kezét a fiú felé, s közben a szemeibe nézett.
Lassan helyezte tenyerét Clyde tenyerébe, majd amikor a fiú gyengéden megszorította a kezét, lehajolt az elejtett szatyorért, és Clyde segítségével átlépett a már horkoló illetőn.

- Csak úgy itt hagyjuk? Nem kellene hívni a rendőrséget vagy valami? - nézett még vissza egyszer a férfira Axel a válla felett.
- Ne aggódj, egy darabig nem fog felébredni. Hazakísérlek, aztán elintézem.
- Hogy tudtad így kiütni? Legalább kétszer akkora, mint mi - mondta el már korábbi észrevételét Axel.

Clyde jót mosolygott a fiú szavain, s közben elengedte Axel kezét, amitől a fiatalabb fiú kissé zavarba jött, és megigazította dzsekijét.

- Látod ezt? - mutatta fel a vállán lógó sporttáskát. - Ebben futócipők és focilabda van. Egy ütés elegendő volt a pasas fejére vele.

Bár Axel kételkedett ebben, de úgy látszott, megelégedett a válasszal, mert nem firtatta tovább, csak csendben sétált mellette. Ő ezt nem láthatta, de ez a viselkedés Clyde arcára egy halovány mosolyt csalt, aztán megnyalta alsó ajkát, és előrevezette tekintetét az utcára.

- Egyébként... hogy-hogy erre jártál? - jutott eszébe Axelnek.
- Edzésem volt, és pont hazafelé tartottam. Szép idő van, szóval nem akartam buszozni. Mázli, mi?
- Ja, mázli - bólintott rá Axel a földet nézve út közben. - Amúgy köszönöm. - Ekkor jött rá, hogy még nem is mondott köszönetet a fiúnak a megmentéséért.
- Bármelyik járókelő megtette volna - vont vállat Clyde, mintha nem lenne nagy dolog.
- Nekik is megköszönném, ha ők mentettek volna meg. De... - köszörülte meg torkát, amikor ráeszmélt valamire. - Én is képes lettem volna rá. Tudod, már pont volt egy tervem, amikor megérkeztél.

A mosolyból nevetés lett, amit Axel szívesen hallgatott, s igyekezett elrejteni saját mosolyát.

- Hát persze, Axel - veregette vállon, mielőtt a fiú megállt volna egy nagy emeletes ház előtt. - Akkor... én megyek. Legközelebb legyél óvatosabb - figyelmeztette Clyde, ahogy hátrálni kezdett.
- Az leszek - ígérte meg neki, és elindult a terasz felé. - Öhm... nincs kedved bejönni?

Axel magára sem ismert. Egy héttel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartotta, hogy az évfolyamukból bárkivel is jó viszonyba kerüljön, és most beinvitálta a házukba a fiút, akit hétfőn ismert meg? Igaz, azóta akárhányszor találkoztak, vagy közös órájuk volt, váltottak pár szót egymással, de ez semmit sem jelentett. Ebből még nem következett, hogy barátok lennének.

- Áh, Axel!

A bejárati ajtó kinyílt, s Aiden boldognak tűnő arca bukkant elő. Először fogadott fiára nézett, majd a kezében lévő szatyorra, végül a nem messze álldogáló Clyde-ra.

- Édesanyád már riasztani akarta az ismerősöket, hogy nem láttak-e valamerre. Ki a barátod?

Ez aztán a gyors témaváltás. Gondolta Axel a szemeit forgatva, de végül ő is ránézett a fiúra, aki szóra nyitotta száját.

- Én csak összefutottam Axellel, és már éppen indulni akartam, Mr. Johnson. Jó éjt - hajolt meg a férfi előtt, megelőzve a másik fiút, aztán rámosolygott Axelre, mielőtt megigazítva táskájának pántját a vállán elhagyta volna az udvart.

Axel követte tekintetével, ahogy egyre messzebbre került az éjszakában. Bele se mert gondolni, mi történt volna, ha nem jelenik meg ma este.

- Rendes gyereknek tűnik. Egy évfolyamba jártok? - terelte be Axelt a házba, majd bezárta maguk mögött az ajtót.
- Igen.
- Őt is meghívhatnád a szervezőbizottságba. Édesanyád nagyon örülne neki, ha végre rendes barátokat találnál magadnak.

Olyan volt, mintha a lejátszott lemez megakadt volna. Axel összeráncolta homlokát, s úgy fordult vissza mostohaapjához.

- Szervezőbizottság?
- Miért van ezen mindenki ennyire meglepődve? - tette fel a költőinek szánt kérdést. - Időben szólni fogok, amikor elkezdődnek a munkálatok. Ne aggódj, nem fogtok lemaradni semmiről, e felől kezeskedem. És mondd meg Chloénak, hogy köszönöm a toborzást. Jó éjt, fiam!
- Chloe? - motyogta magában, ahogy felfelé ment a lépcsőn a szobájához. - Chloe!

3. fejezet

A teremben való alvás bizonyára segíthetett volna rajta, Axel mégis úgy gondolta, mindenkinek jobb lesz, ha inkább a táncteremben próbál lecsillapodni. Becsapta maga után az ajtót, nem is ügyelve arra, hogy rendesen bezáródjon. Dzsekijét és táskáját ledobta a padra, majd elővette szakadt farmere zsebéből telefonját, amin kiválasztott egy zenét, amit rongyosra hallgatott az utóbbi időben.
A mozdulatok maguktól jöttek. Axel számára olyan természetesek voltak, mint a lélegzetvétel. Átadta magát a zenének, s igyekezett kitisztítani a fejét, hogy megszabaduljon a nem kívánatos gondolatoktól és emlékektől. Sokszor eljátszott a gondolattal, vajon mi történt volna, ha édesapja nem hal meg, és egy család maradnak. Ilyenkor természetesen azonnal rájött, hogy akkor valószínűleg nem lenne olyan húga, mint most, de olyan mostohaapja sem, mint amilyen Aiden Johnson.

Axel érezte, hogy a vére felforrósodik, ahogy a férfira gondol. Az elején még megpróbált megfelelni neki és annak az életnek, aminek Aiden a híve volt, de rájött, hogy ez nem ő. Ő nem lehet ilyen, s ezzel csak saját magát tagadná meg.
Mindig is édesanyja volt az, akire számíthatott, aki a pártjára állt, ha valamilyen konfliktusba keveredtek Aidennel, de Axel mindig is tudta, hogy el fog jönni az a nap is, amikor a nő kénytelen lesz férjét támogatni. Axelnek nem az fájt a legjobban, hogy meg kellett válnia hosszú, barnára festett tincseitől, hanem az, hogy Samantha, aki mindig azt mondta, hogy úgy szereti, ahogy van, és soha senki miatt se változzon meg, ezúttal nem állt ki mellette.
A zene véget ért, Axel pedig zihálva omlott a táncparkettre. Fekete tincsei a homlokához tapadtak, teste folyamatosan emelkedett, kiszáradt ajkai vízért kiáltoztak. Továbbra is a földön maradt, s figyelte, ahogy keze körül lassan dér jelenik meg a parkettán. Csupasz vállán is érezte a hideg hópelyheket, amik a semmiből jöttek, de ezen már meg sem lepődött. Sosem volt képes a kontrollálásra, ha ilyen érzelmi állapotba került.
Dzsekijét a dereka köré tekerve hagyta el a tánctermet táskáját a vállára véve, és megállt az ital automata előtt. Zsebéből elővett egy kis aprót, és kiválasztott egy szénsavmentes vizet. Figyelte, ahogy a víz elindul, s közben arra gondolt, hogy már fölösleges bemennie első órájára, ezért talán vissza is mehetne a táncterembe. Ekkor azonban a flakon megakadt, és nem ment tovább.

- Oh, ne már! - Be kellett látnia, hogy ez bizony nem az ő napja volt.

Fejét az automatának ütötte, lehunyta szemeit, s úgy tervezte, úgy is marad az elkövetkezendő pár órában. Talán meg is tette volna, ha nem érez egy erős ütést az automatán, amitől ijedtében ugrott egyet.
A vizes flakon kiszabadult, s végig mehetett a számára kijelölt úton. Axel annyira megdöbbent, hogy csak egy helyben állt a flakont figyelve, de nem ért hozzá.

- Ez talán hatásosabb, mint az imádkozás.

Axel mindig meg tudta mondani hallásról, hogy az illető mosolyog-e vagy sem. Ez nem varázslat volt, csupán megérzés.

- Én nem imádkoztam, csak...

A magas fiú az ital automatának dőlve állt kíváncsian pislogva hatalmas, barna szemeivel Axelre. Sötét haját úgy rendezte, hogy ne gátolhassa a látásban, mosolya pedig továbbra is ott virított arcán, amiről talán első látásra meg sem tudta volna állapítani, hogy keleti vonásokkal rendelkezik, de ilyen közelségből erre tippelt.

- Csak?
- Csak már nagyon szomjas voltam, szóval... kösz - engedett meg magának Axel egy halvány mosolyt, és elvette vizét.

Azon volt, hogy letekerje a kupakot, de az idegességtől, aminek semmi értelme nem volt, az ráfagyott az üvegre.

- Segítsek? - ajánlotta fel a magasabb fiú, és már nyúlt is a vízért, de Axel még időben beletette táskájába.
- Majd megiszom később.
- Öhm... - túrt bele hajába az idegen. Úgy tűnt, nem találja a szavakat. - Mielőtt még azt hinnéd, hogy valami perverz kukkoló vagyok, mentségemre szóljon, hogy egy kicsit nyitva volt az ajtó, amikor elmentem előtte, és láttam, hogy mit csináltál a táncteremben.

Axel arcáról minden szín eltűnt, ami az eddigi pirulásból maradt. Valaki meglátta, ami odabent történt? Ez a fiú látta őt? A deret a padlón? A havat, ami a semmiből szállt le?

- A japán tudásom kicsit berozsdásodott, de a nyelvet felismertem - vallotta be, mintha japán tanárával beszélne. - A táncod pedig elképesztő volt.
- Oh!

Ha még vár néhány pillanatot a beismeréssel, és tudatlanságban hagyja Axelt, félő lett volna, hogy a fiú ott helyben elájul. Nem ő volt az egyetlen ilyen ember Salemben, de nem volt tanácsos felfedni magukat.

- Ez az első hetem, mert eddig utaztam, szóval... még ha késve is, de van értelme bemenni szemiotika órára?
- KoMédiás vagy? - lepődött meg Axel a fiú szavain, aki csak a homlokát ráncolva nézett vissza rá magyarázatra várva. - Vagyis... kommunikáció és média szak?
- Pontosan. Az öcséim már bizonyára bent ülnek órán, de egy kicsit elaludtam, szóval...
- Gyere, nekem is be kellene mennem, ha nem akarom, hogy a húgom kifaggasson a hiányzás miatt.

A fiú bólintott, és követte Axelt a folyosón a lépcső irányába. Az első lépcsőfoknál azonban vezetője megállt, így pont egy magasságba kerültek. Nem szokta sűrűn ezt csinálni, de húgán és annak barátnőin kívül senkivel sem ápolt jó kapcsolatot az évfolyamukban, szóval kinyújtotta a kezét.

- Axel.

Csak reménykedhetett benne, hogy nem fogja idegességében lefagyasztani a fiú kezét kézfogás közben, de amikor ujjaik egymáshoz értek, Axel nem azt érezte, amit máskor szokott, s ez elgondolkodtatta.

- Clyde.

*

A Hong Konyhája az elmúlt egy hónapban egy fajta törzshellyé nőtte ki magát a fiatalok körében. Ezúttal is ebédidőben elfoglaltak egy emeleti asztalt alaposan megrakodott piros tálcáikkal, és megvitatták a derült égből villámcsapás néven emlegetett filozófia dolgozatot. 

- Egyébként beszéltem mamával a történtek miatt. Vagyis ő hívott fel - helyesbített Nessie, ahogy jó ízűen kanalazta szájába a csípős levest.

- Most néztem az interneten, és még semmi információ nincs fent arról a lányról - pislogott le mobiltelefonjára Chloe, ami az asztalon hevert tálcája mellett.

- Mama sokkal biztosabb forrásokból tájékozódik, mint az internet.

- Oh, ez kezd érdekelni - vágta fel a tányérján lévő csirke szeleteket Tessa.

- Azt hittem, vegetáriánus vagy - mutatott a pálcikával a lány tányérjára Chloe.

- Ez inkább hangulat kérdése nála - világosította fel őket az említett lány húga. - De most térjünk vissza az eredeti témánkhoz. Mit hallott Mrs. Bates?

Nessie megtörölte száját, és maga elé húzta a tányér rizst, amit hús és illatos szósz borított.

- A lányt Rose-nak hívták, Mrs. Bishop unokája, aki az állatkereskedésben dolgozik. Rose elment bulizni a barátaival, de egyedül ment haza korábban, hogy reggel ne késsen el a munkahelyéről. Legalábbis a barátai ezt mondták... Alig volt idősebb nálunk - tette hozzá szomorú hangon. Hirtelen még az evéstől is elment a kedve, s elkezdte turkálni a tányérján lévő rizs szemeket. 

- Az még hagyján, hogy majdnem egy idős volt velünk, de mind ismerjük Mrs. Bishopot és a családját.

- Oh, igen - eszmélt fel Chloe. - Ő ajánlott egy nagyon jó macskaalmot Picassónak.

- Szerintem Colette nem egészen erre gondolt - súgta a lány fülébe Tessa, és visszatért ebédjéhez.

- Mrs. Bishop ősét elítélték a perek során. Rose is olyan volt, mint mi - mondta halkabban, amikor rájött, hogy nem messze tőlük egy jó kedvű fiú társaság ül.

- Ez megmagyarázná, hogy miért használták ezt a módján a megölésének - éledtek fel Nessie-ben a detektív ösztönök, amiket Agatha Christie műveinek köszönhetett, amiken felnevelkedett. - Mármint... manapság a normális emberek mérget használnak, vagy legtöbbször pisztolyt vagy kést.

- Nem, Nessie - mondott ellent barátnőjének Tessa. - A normális emberek nem ölik megy egymást.

Colette is azon volt, hogy hozzáfűzzön valamit a témához, amikor valaki megfogta a kezét, s ő hatalmasra kerekedett szemekkel meredt a mellette ülő Axelre, aki egészen idáig csendben ült a pirított tészta felett. 

A lányok némán rágták a szájukban lévő falatokat, és közben többször is kérdő tekinteteket váltottak egymással, majd az asztal sarkánál ülő párosra néztek.

- Ha nem lennél, Chloe bátyja, már a földön szenvednél a paprika spraytől, amit a szemedbe fújtam volna.

Erre Axel észhez tért, és elhúzódott a lánytól.

- Jut is eszembe Chloe, Tessa mindent elmondott a tegnap estéről. Hol volt a paprika spray, amikor szükséged lett volna rá?

Chloe úgy érezte magát, mint amikor régebben az anyukája leszidta, amiért egyedül ment ki az utcára, vagy idegenekkel állt szóba.

- Már nem is vagyok biztos benne, hogy mi történt - mondta el őszintén, és evőeszközeit az üres tányérra ejtette, mielőtt hátradőlt volna székében, és szívószálát kezdte rágcsálni.

- Igazából nekünk se mondtál valami sok mindent - emlékeztette Nessie.

- Csak... - Chloe megpróbálta összeszedni gondolatait, hogy ne zúdítson barátnőire és bátyjára egy rakás ostobaságot. - Csak egy nagy kutya megtámadott.

Úgy tűnt, nem egészen erre számítottak, s össze is néztek egy pillanat erejéig, amitől Chloénak a hideg futkosott a hátán.

- Mire visszamentünk nyoma sem volt kutyának, Chloe.

- Persze, mert addigra már eltűnt, és... volt ott még valaki más is... vagyis lehet, hogy csak sokat ittam, de szerintem a sokktól elájultam vagy valami, ez nem egészen világos nekem sem, de amikor felébredtem, volt ott egy...

Mindenki itta Chloe szavait, az sem zökkentette ki őket, hogy a lépcsőn új vendég érkezett meg, s a másik asztalnál lévő társasághoz ment. Axel azonban vetett egy röpke pillantást feléjük. A fiú, aki háttal állt nekik a két másik mögé sétált, akik már ültek, egyikük lábánál egy gördeszka volt. Vállon veregette őket, aztán átült a másik oldalra, ahol máris lecsapott egy tavaszi tekercsre, ami egyikük tányérján hevert.

- Axel! Mi a fene van veled?!

Colette felkiáltása szakította félbe Chloe mondandóját, s ezzel sikerült magára vonnia a másik asztalnál ülők figyelmét is, amitől Axel csak még idegesebb lett.

- Mi történt? - lepődött meg alaposan Chloe, s kíváncsian meredt bátyjára.

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én ma nem szándékoztam jégkrémet enni - fogta meg a lila szívószálat Colette, s lassan kiemelte poharából a jéggé fagyott almalét.

Ezen Chloe és Nessie jót mosolyogtak, s el kellett rejteniük nevetésüket, hogy ne idegesítsék fel barátnőjüket még jobban, Axelt pedig ne hozzák még ennél is kellemetlenebb helyzetbe.

- Sajnálom, nem szándékosan csináltam - motyogta a fiú, s amikor újra felnézett, látta, hogy a kis helyiség másik végében lévő asztalnál ülő Clyde felé néz, rá mosolyog és integet neki.

Ezzel természetesen elérte, hogy a másik két fiú is asztalukra fordítsa figyelmét, így az ő arcuk is tökéletesen láthatóvá vált számukra.

- Oh, vele jöttél késve órára, ugye?

- Igen, tényleg ő az - erősítette meg Nessie, aki alaposan végig mérte a fiút, s elismerően bólintott, ahogy visszafordult barátnőihez. 

- Miről beszéltek? - Chloe semmit sem értett, s válaszokra volt szüksége, főleg mivel bátyjáról volt szó.

- Aki alszik órán, az ne csodálkozzon, hogy mindenről lemarad - vont vállat Tessa, és egy szalvétáért nyúlt. - Add ide azt a poharat, visszakapod az almalevedet - nyújtotta ki kezét húga felé.

- Hogyisne! Hogy megint felrobbantsd, mint a múltkor a zacskós levest? - védte jégkrémét Colette, de Tessa áthajolt az asztalon, s ügyesen megkaparintotta a poharat.

Colette nem is nézett oda, amikor nővére óvatosan ráhelyezte hosszú ujjait a pohárra, inkább visszatért a beszélgetésükhöz.

- Ki volt ott, Chloe?

- Egy fiú. De csak úgy eltűnt utána, szóval még lehet, hogy azt is álmodtam, de... - Ekkor eszébe jutott a sebe, amit reggel alaposan megvizsgált a tükör előtt. - De még sem biztos, hogy képzelődtem.

- Ezt meg hogy érted? - vezette vissza teljes figyelmét a lányokra Axel.

- Az a kutya megkarmolt, és... van egy heg a mellkasomon. De olyan, mintha már hetekkel ezelőtt történt volna, alig van nyoma.

- Szerintem szólnod kellene anyának, ő hátha tud segíteni.

- Persze - mondta Chloe egy gúnyos mosollyal az arcán. - Ő pedig szépen bezár a házba, távcsővel fog a nyomomban járni, elmondja apának, ő pedig majd elvisz imádkozni a templomba. Egyéb frappáns ötlet, Axel?

A fiú a szemeit forgatva hagyta annyiban, és ránézett a másik asztalnál ülő Clyde-ra, aki a két fiút hallgatta, s közben, talán megérezte a fiú tekintetét, felvette a szemkontaktust Axellel, amitől a fiatalabb máris elfordult, és belekortyolt a vizébe. 

- Tessék, kész is van - tolta vissza a poharat büszkén munkájára Tessa. - De vigyázz, mert...

- Aucs! - szisszent fel Colette, ahogy a tűzforró pohárhoz ért.

- Talán kicsit meleg lett.

Hallották, ahogy az egyik asztalnál kihúzzák a székeket, a tálcákat pedig az állványra helyezik. Clyde eltátogott Axelnek egy hello-t, amit a fiú egy zavart mosollyal viszonzott. Elvörösödését húga is észrevette, s elhatározta, hogy amint kettesben lesznek, alaposan kifaggatja őt, de akkor meglátta az asztal egyik lábánál hagyott gördeszkát.

A három fiú után nézett, akik már lefelé haladtak a lépcsőn. Gyorsan felpattant, felvette a gördeszkát a padlóról, és igyekezve nem kitörni a nyakát, leszaladt a lépcsőn, hogy utolérje őket.

A többiek összenéztek és követték őt, Axel kivételével, aki előtte még a helyére tette az üres tálcákat.

Ahogy Chloe elhagyta a kis éttermet máris körülvette a kellemesen hűvös, kora őszi levegő. Körbenézett a parkban, s amikor meglátta a három fiút, elkiáltotta magát.

- Várjatok!

Először Clyde fordult vissza, akiről Chloe csupán annyit tudott, hogy elvileg bátyjával együtt érkezett reggel az első órájukra. A másik fiú is megállt, aki a harmadikat cipelte hátán, akinek fején egy kapucni volt. Ő leugrott a fiú hátáról, így annak meg volt a lehetősége, hogy rájöjjön, valamit bizony elfelejtett. Gyors léptekkel indult meg Chloe felé, akinek földbe gyökereztek lábai, ahogy egyre közelebb ért hozzá.

Chloe érezte, hogy ujjai elgyengülnek, lábai pedig megremegnek. Olyan volt, mintha a mellkasán lévő heg égetné a bőrét, pedig az lehetetlen volt, mégis ezt érezte, amikor belenézett a fiú sötét szemeibe. 

Vonásai olyan fiatalnak tűntek, mintha egy általános iskolásról lett volna szó, de Chloe nem ítélkezhetett, hiszen róla sem mondta volna meg senki, hogy egyetemista.

- Oh, tudtam, hogy valami nem stimmelt - nevetett, megtörve a kínos csendet a fiú, ahogy lenézett a gördeszkára.

Chloe felocsúdott hangjára, s ő is lepillantott a deszkára, amit szó nélkül nyújtott át neki. 

- Noah, gyere már!

A hang ismerős volt Chloénak, a feje pedig egyre fájdalmasabban lüktetett. Talán álom volt, ami tegnap éjjel történt vele, de akkor magyarázatra volt szüksége, hogy mit kerestek a hegek a mellkasán, miért volt ismerős a kapucnis fiú hangja, és miért érezte azt, hogy már látta a gördeszkás fiú arcát?

A felhőtlen égen egy villám cikázott végig, miközben Chloe felnézett az idegenre, akit a Noah néven szólítottak az imént. A környéken lévő épületek riasztói őrült módon kezdtek el ki-be kapcsolódni.

- Öhm... kösz, hogy lehoztad - utalt a gördeszkára Noah.

- Majd máskor udvarolsz, de most óránk lesz - fogta meg Noah csuklóját a kapucnis fiú.

Chloénak dezsávű érzése támadt, s egy sokkal fényesebb villám jelent meg a még mindig tiszta égbolton.

- Én nem is udvaroltam - mondta vörösödve Noah, ahogy elfordultak Chloétól, és Clyde-dal együtt visszaindultak az egyetemre.

Ahogy Chloe megérezte barátai közelségét a riasztók fülsüketítő sípolása abbamaradt, s már egy villám sem díszelgett felettük. Nessie meglóbálta előtte táskáját, amit a fiatalabb lány ott felejtett, s ezzel sikerült végre visszarántania őt a jelenbe, bár tekintetét továbbra sem tudta levenni az egyre távolodó fiúkról, s tudta jól, hogy minél hamarabb válaszokra van szüksége. 

2. fejezet

Legszívesebben egy kalapáccsal ütötte volna agyon telefonját, amikor megszólalt az ébresztő hang, amitől már a hideg borsódzott a hátán, s minél előbb ki akarta kapcsolni. Hiába tapogatta, Chloe sehol sem találta a készüléket, s ujjai mindig plüss állatokba ütköztek. Természetesen sokkal egyszerűbb lett volna a helyzet, ha kinyitja szemeit, de éppen hogy ott hagyta az álmok birodalmát, s neki ehhez idő kellett. Addig-addig keresgélt, amíg végül elérte az ágy végét, majd egy hatalmas puffanással bolyhos, vajszínű szőnyegén landolt, amit egy keserves macskanyávogás kísért.
Az idegesítő dallam elhallgatott, és a fehér szőrmók összekaparta büszkeségét, s behúzódott a könyvespolc aljába egy rakás régi tankönyv mögé, amik valamilyen csoda folytán elkerülték a konténert. Chloe azonban még így is látta a sötétben világító szempárt, aminek egyik tagja borostyánsárga volt, míg a másik zafírkék egy kis barna folttal.

- Jelenleg én sem igazán kedvellek, szóval jobban teszed, ha egész nap ki sem jössz onnan, Picasso - nézegette a halvány karmolást a karján, amit a szőrgolyó okozott neki, majd feltápászkodott a földről, és egész alakos tükre elé állt.

Valójában egy nagy tükörről volt szó, aminek Chloe hasznát vette, ha otthon gyakorolta a táncmozdulatokat, és persze akkor sem volt hátrány, ha reggel rendbe akarta szedni magát. Jelenleg beletúrt kócos, sötét tincseibe, s már indult is volna ruhásszekrényéhez, amikor meglátta a szék háttámlájára dobott rózsaszín pulóvert.
Minden emlék felszínre tört benne a tegnap estéről, onnantól, hogy barátnői magára hagyták, egészen addig, míg a titokzatos, sötét szemű fiú el nem tűnt. Gyorsan kezébe vette a pulóvert, és alaposan szemügyre vette. Már tegnap is furcsának találta, hogy barátnői nem tettek megjegyzést a szétszaggatott ruhadarabra, s most tudta igazán jól megnézni közelebbről is. Mintha új lett volna, egy karcolás sem volt rajta. Visszaállt a tükör elé, kibújt zsiráfos pizsama felsőjéből, és ellenőrizte mellkasát. Csupán pár halovány heg mutatta a karomnyomok helyét, és egy szemernyi fájdalmat sem érzett, amikor óvatosan hozzáért ujjaival.
Már a fürdőszobában tette a helyére fogkeféjét, amikor kopogtak a résnyire nyitva hagyott ajtón, s bátyja jelent meg karikás szemekkel.
Valójában Chloe és Axel féltestvérek voltak. Édesanyjuk, Samantha, a fiú születése után pár nappal tudta meg a hírt, hogy férje autóbalesetben elhunyt, s így két évig egyedül nevelte a gyermeket. Utána a templom melletti temetőben találkozott jelenlegi férjével, Aidennel, aki csupán átutazóban volt, hogy meglátogassa a város papját, aki jó barátja volt.
Axel fogkrémet nyomott sárga fogkeféjére, majd amikor észrevette húga álmos tekintetét, elmosolyodott. Chloe mindig is úgy gondolta, hogy a férfiaknak nem kellene olyan szépnek lenniük, mint amilyen a bátyja volt, de ez ellen nem lehetett mit tenni. Axel Johnson gyönyörű volt, karcsú és Chloéhoz képest magas; arca pedig mandulavágású szemeivel, valamint fekete tincseivel akárcsak egy angyalé. Ezzel Samantha is tisztában volt, s a lehető leghosszabb ideig tartotta fiát a szoknyája mellett, hogy megóvja a világtól. Talán Axel ezért volt ennyire kedves az emberekkel, de ugyanakkor bizalmatlan is, hiszen nem tanulta meg, hogyan kell kiismerni őket.

- Ebben akarsz iskolába menni? - tért vissza a jelenbe Chloe, s végig mérte bátyja öltözékét.

Fekete szakadt farmer és egy fehér ujjatlan felső, ami a fiú oldalából talán túl sokat mutatott a kelleténél az időjáráshoz képest, ezért Chloe reménykedett benne, hogy a fiúnak szándékában áll még egy pulóvert vagy dzsekit magára aggatni. Axelnél sosem lehetett tudni.

- És te fogkrémes arccal akarsz iskolába menni? - nevette el magát, mikor észrevette a foltot húga szája szélén.
- Touché - mormogta Chloe, és megtörölte száját egy törülközővel.

A konyhából omlett és sült szalonna illata áradt, ahogy a Johnson testvérek a lehető leglassabban haladtak lefelé a lépcsőn. Bár az egyetemista évek egy fokkal jobban a kedvükre voltak a gimnáziuminál, az iskola mégis csak iskola.
Mindkettejüknek ez volt az első éve ugyanazon a szakon, s mindketten tagjai voltak az iskola tánccsapatának. Axel azt tervezte, hogy az érettségi után az akkori tánccsapattal marad, de vezetőjüknek Európába kellett költöznie, ezért feloszlottak, a fiú pedig húgával együtt kezdte el az egyetemet.

- Jó reggelt! - tette a még langyos teás kancsót az asztalra Samantha, kedvesen mosolyogva gyermekeire.

Samantha Johnson egy laza kontyba fogta össze vörösesbarna hajkoronáját, és egyszerre részesítette ölelésben a fiatalokat, mielőtt azok leültek volna a megterített asztalhoz.

- Axel - köszörülte meg torkát a családfő, miután töltött feleségének a kávéból -, hová készülsz?
- Így legyen ötösöm a lottón - álcázta egy köhögéssel a szavakat Chloe, és belekortyolt tejeskávéjába.
- Nem fogok átöltözni, apa. - Mivel saját édesapjáról nem lehettek emlékei, ezért kénytelen volt így szólítani a férfit.
- Aiden - fogta meg a férfi kezét az asztalon Samantha, s jelzett neki, hogy ne veszekedjenek.
- Már tavaly levágattam a kedvedért a hajamat. Nem fogok többet változtatni magamon - jelentette ki csevegő hangnemben, és szájába vette a villát.
- No, és a fülbevaló? - Aiden is úgy beszélt, mintha az időjárásról lett volna szó. Chloét és édesanyját ez zavarta a legjobban.
- Az nekem is van - jelentkezett Chloe, és füle mögé tűrte rövid tincseit, hogy láthatóvá tegye az apró ékszert.
- Chloe - mosolygott rá édesapja elnézően -, te lány vagy.
- Ma is tanultam valami újat - jegyezte meg Chloe egy bólintással, és megtörölte száját egy szalvétával.
- Te jó Isten, ez csak egy fülbevaló! - állt fel az asztaltól Axel, és kiviharzott az előszobába, vállára kapva táskáját. Leakasztott egy dzsekit a fogasról, és belebújt cipőjébe, így még hallhatta Aiden szavait.
- Axel, tudod a szabályt. Isten nevét hiába ne vedd.

És az ajtó egy nagy csattanással bezárult, amit az étkezőben kínos csönd követett. Aiden garbóját a nyakánál, majd beleivott kávéjába. Közben meglátta karóráját, és máris szedelődzködni kezdett.

- Sajnálom, kedvesem, de rohannom kell. A tiszteletes megkért, hogy segédkezzek az eheti misében, és előtte még van egy hittan óra is a gimnáziumban. Legyen szép napotok - nyomott egy-egy csókot felesége, majd lánya feje búbjára is, és felvette galambszürke zakóját, ami illett fekete garbós pulóveréhez. - Oh, és mondjátok meg Axelnek, hogy nem kellene ilyen könnyen felkapnia a vizet - tette még hozzá az előszobából, mosollyal az arcán integetett, és távozott a házból.

Samantha felsóhajtott, végig nézett az asztalon, és elkezdett elpakolni. Chloe csak egy helyben ült, s kávéját bámulta. Édesanyja ezt nem tette szóvá neki, viszont amikor meghallotta, hogy a konyhában lévő mosogatógép magától bekapcsolt, valamint a nappaliban lévő televízió is, és az összes lámpa villogni kezdett, majdnem kiejtette kezéből a tányérokat.

- Chloe - tette le a pultra a tányérokat -, kicsim, hagyd abba.
- Bocsánat - állt fel Chloe, és visszatolta a széket a helyére. - Csak nem szeretem, ha veszekednek.
- Én sem - simogatta meg lánya fejét, és egy gyengéd ölelésbe zárta őt.

Chloe érezte a hajfesték illatát. Édesanyja nyilván nem tudott aludni vagy túl korán kelt fel, s ezért új színekkel kísérletezett.

- De most menj és kapcsold ki a tv-t - húzódott el az egy fejjel magasabb nő, és homlokon csókolta lányát.
- Rendben - bólintott Chloe, és már le is hunyta szemeit, de Samantha közbeszólt.
- Úgy, ahogy minden hétköznapi ember. Gyerünk - mutatta az utat a nappali felé, mintha Chloe egyedül nem találna oda. - Utána pedig igyekezz, ha egészkor kezdődik az első órád.

Sosem szerette, ha megmondták neki, hogy mit csináljon, de jelenleg semmi kedve sem volt visszaszólni anyukájának egy ilyen reggeli után, ezért kedvtelenül ugyan, de bement a nappaliba, és kezébe vette a dohányzóasztalon heverő távirányítót, hogy kikapcsolja a televíziót, de amit a képernyőn látott, megállásra késztette.
A híradó riportere egy erdőben állt egy fa oszlop mellett, aminek nagy része fekete volt, ahogy körülötte a föld is, s még enyhe füst szállt fel onnan. Azonnal felhangosította, hogy tisztán hallhassa a riportot.

- "Hajnalban több telefonhívás is érkezett tűz bejelentéséről, de mire a tűzoltók és a rendőrség ideért, már nem tudták megmenteni a lányt, akinél nem találtak papírokat, azonosítása folyamatban van. Egyes beszámolók szerint tegnap éjjel egy fekete autót láttak a környéken, ami meg is jelenik az egyik benzinkút biztonsági felvételén, de vezetője kilétét egyelőre homály fedi..."

*

Akármennyire is sietett, sehogyan sem tudta utolérni bátyját, így nélküle szállt fel a buszra és ment el az iskolába, ahol még reménykedett abban, hogy Axel az épület előtt fog várni rá, de Chloénak csalódnia kellett. Miután telefonján sem látott olvasatlan üzenetet vagy nem fogadott hívást , ezért egy fáradt sóhaj után kinyitotta a nehéz bejárati ajtót, majd egyenesen nekisétált a már fennlévő hőstop-függönynek, amit nem értett, hisze egy vékony dzsekiben vagy pulóverben is tökéletesen túl lehetett élni az őszi napokat.

Miután kiszabadult az átlátszó anyag fogságából, és felküzdötte magát azon a pár lépcsőfokon, biccentett a portásnak, aki éppen reggeli szendvicsével volt elfoglalva, majd elhaladva az aulán keresztül ránézett a fehérre mázolt falon lógó órára, ami szerint még bőven volt negyed órája, mielőtt szemiotika tanáruk sietve megérkezik a terembe. Bár az egyetemet már elkezdték legalább egy hónapja, még most sem tudott volna kielégítő választ adni arra, hogy vajon mi is az a szemiotika.

A lift ajtaja kinyílt, Chloe becsoszogott sportcipőjében, és megnyomta az első emelet gombját. A tükörben megigazította szélfútta tincseit, bordó kötött pulóverét és kopott nadrágját, amikor a lift ajtaja kinyílt még mielőtt elindulhatott volna.

A fiú ismerősnek tűnt Chloénak, s az, amikor megbizonyosodott róla, hogy az első emeletre mennek, nekidőlt a falnak, és lehunyta szemeit. Ébenfekete haja, amiben volt pár sötétkék tincs a homlokába lógott, pólóján pedig az a felirat díszelgett, hogy: "Ha nincs az étlapon, nem érdekel." Chloe szívesen megkérdezte volna tőle, honnan szerezte, de akkor hirtelen eszébe jutott, honnan volt olyan ismerős. Hiszen évfolyamtársak voltak, és a legtöbb órára együtt jártak, csak a fiú éppenséggel minden órán meghúzódott a sarokban, s az esetek többségében zavartalanul aludt.

- Tudod, szólhattál volna, és akkor tartom neked az ajtót - mondta Chloe csak úgy mellékesen.

- Az azt jelentette volna, hogy kétségbeesetten vágyok arra, hogy órára mehessek - mondta a fiú, még mindig lehunyt szemekkel.

Amikor a lift megállt és kinyílt az ajtaja, a fiú felsóhajtott és távozott nyomában Chloéval, aki azonban nem tudta követni őt, mert máris belebotlott valakibe. Pontosabban az a valaki rohant neki.

- Tessa?! - lepődött meg Chloe, és felvette táskáját a földről.

Barátnője egyébként sápadt arca kipirult a sietségtől, a lábán lévő virágos bakancs fűzői is erőtlenül terültek szét a földön, amik bármikor egy esést eredményezhettek.

- Hallottad, mi történt tegnap este? - ragadta meg Chloe vállát olyan erősen, hogy az apró lány attól tartott, másnapra lila és zöld foltok fogják tarkítani bőrét.

- Öhm... arra gondolsz, ami az erdőben történt? - gondolkozott el rajta, majd észrevette a feléjük közeledő másik Ramsey lányt, s abban reménykedett, ő majd fog némi magyarázattal szolgálni nővére viselkedésére.

Tessa nyelt egyet, és hevesen bólogatott továbbra sem engedve el a lányt, aki segélykérőn pillantott  a másik szőkeségre.

- Colette, mi ez az egész?

- Azóta ilyen, hogy hallott két nőt beszélgetni a buszmegállóban. De mi történt az erdőben? - Ez már Colette-et is érdekelte, ezért megigazította vastag keretes szemüvegét, és közelebb lépett a lányokhoz. 

- Akkor nem láttátok reggel a híreket?

- Ahhoz televízió is kellene - jelentek meg a düh szikrái Colette kék szemeiben, ahogy csípőre tette kezeit. - A mi drága főbérlőnk nem fizette ki a számlákat, pedig mi időben fizettünk neki, szóval a következő hónap elejéig szépen búcsút mondhatunk a televíziónak. Pedig most kezdték el adni megint a Ki vagy doki? ismétléseket. Most mondd meg! Milyen világban élünk? Mondanom sem kell, hogy férfi az illető, és szerintem ezzel mindent megmagyaráztam - zárta le ezzel mondandóját Colette.

Chloe nem tudta, hogyan, de Colette mindig elérte, hogy a férfiak legyenek a hibásak vagy érezzék rosszul magukat a történtek miatt. Chloe nem egyszer leckéket is akart venni barátnőjétől, amire Colette annyit mondott, hogy ez vagy megvan egy nőben vagy nincs. Chloe kénytelen volt beérni ennyivel.

- Az erdő... - tért vissza az eredeti témához Tessa. - Az az erdő Nessie-ék házának közelében van, és te is láttad, hogy tegnap megszédült. Látomása volt!

- Próbáltad hívni?

- Mást se csinál, csak a telefonján lóg - válaszolt helyette Colette, ahogy közelebb mentek a teremhez, ami előtt már egy kisebb diák sereg fogadta őket.

- Tessa, nyugodj meg, biztos nincs semmi baj, és...

- Nessie!

A lányok végignézték, ahogy Tessa félrelök két nevetgélő fiút, majd a falnak dőlve olvasó Nessie nyakába ugrik, majdnem felborítva ezzel barátnőjét.

Nessie nem volt ehhez hozzászokva, hiszen Tessa nem volt az az ölelgetős fajta, s amikor a lány összefonta karjait nyaka körül, hirtelen még a saját nevét is elfelejtette, a szíve pedig gyorsabban kezdett el verni a megszokottnál.

- Jól vagy? - húzódott el Tessa, hogy alaposabban végig mérhesse a nála fél fejjel alacsonyabb lányt. 

- Szóval te is hallottál a tűzről?

- Legközelebb, ha kutya bajod, légy olyan kedves és vedd fel a telefonodat. Úgy vágott át a zebrákon, mint valami eszelős - mutatott ikernővérére Colette.

- Nessie te mit tudsz erről az egészről? - vette halkabbra hangját Chloe, miután körbenézett évfolyamtársain, akik magukkal voltak elfoglalva, még a liftes fiú is magára vette fülhallgatóját, és ezzel kizárta a külvilágot.

- Nem sokkal többet, mint ti. Azt tudom, hogy a nagyi teljesen kikészült reggel, amikor nem talált a szobámban. Mindenféle bosszúról kezdett magyarázni a nagypapa fényképének... még a papa puskáját is elővette!

- Szeretem Mrs. Batest. Az a nő mindenre fel van készülve - vágott közbe csillogó szemekkel Colette.

- És utána mi történt? - követelte a folytatást Tessa türelmetlenül.

- Semmi. Felébredtem, mert olyan hangos volt. Amikor hazaértem, csináltam magamnak egy kakaót, de mielőtt megihattam volna elaludtam az asztalon. A frászt hoztam szegény mamára, amikor megjelentem előtte a bögrémmel a nappaliban. Annyira megijedt, hogy ha meg van töltve a puska, akkor lyukat lőtt volna a plafonba! Hallotta a rádióban, hogy mi történt, és egyből a legrosszabbra gondolt. 

- Hát képzeld, mi is! - dobbantott egyet lábával Tessa.

- Ohohó! Mind hogy ide tömörültek az ajtóhoz - érkezett meg szemiotika tanáruk, kezében a terem kulcsával és néhány könyvvel. - Csak úgy szomjaznak a tudásra, ugye? - tette fel a költőinek szánt kérdést, és elfordította a kulcsot a zárban.

Természetesen, és ezt ő maga is tudta, azért tömörült mindenki az ajtóba, hogy magáénak tudhassa a leghátsó székeket, s ne kerülhessen a figyelem középpontjába vagy bátran aludhasson.

- Chloe nem jössz? - kérdezte Nessie az ajtóból.

Chloe még nézelődött egy kicsit a folyosón, majd odament barátnőjéhez lebiggyesztett ajkakkal. Elhatározta, hogy ha bátyja nem jelenik meg a következő órán sem, ami már katalógusos, akkor addig nem nyugszik, míg meg nem találja, még ha ezért az egész egyetemet is fel kell forgatnia. Addig is leült a fülhallgatós fiú és Colette közé. Kinyitotta jegyzetfüzetét, amiben eddig csupán díszes betűkkel virított a tantárgy neve, de komolyabb jegyzetelésre még nem volt képes, hiszen tanáruk körülbelül öt percenként elkalandozott és különböző történetekről kezdett el mesélni, amik bár érdekesek voltak, még sem kérte őket számon a vizsgán. Így hát Chloe követte a fülhallgatós fiú példáját, fejét az asztalra hajtotta dzsekijét használva párnának, és figyelte, ahogy Colette kinyit egy vaskos könyvet az asztal alatt, amiben Chloe orosz neveket vélt felfedezni, s mivel már a regény végénél tartott, inkább lehunyta szemeit és igyekezett bepótolni az éjszaka kimaradt alvást. 

1. fejezet

Vasárnap este volt, a fiatalok mégis tucatjával rohamozták meg a szórakozóhelyeket, nem törődve a másnapi tanítással, bár az igazat megvallva a lazításra vágyó fiatalok nagy része egyetemista volt, akiknek nagyobb százaléka sokkal reálisabbnak tartott egy találkozást egy sárkánnyal, mint hogy ellátogasson egy más fél órás előadásra.

A kocsik ilyenkor igyekeztek megfontoltabban és lassabban haladni, arra az esetre, ha mámoros állapotú fiatalok keverednének az út közepére. Néhánynak sikerült Salemben megtalálnia egy olyan utat hazafelé, ahol alig jártak autók, ám ennek bizonyára az lehetett az oka, hogy bár hetek óta rohamozták levelekkel a polgármestert, az továbbra sem volt hajlandó semmiféle előrelépésre az éjszakai világítás ügyében.

A csillagok és az utcai lámpák nagyjából azonos erősségű fénnyel illették meg a kihalt utcát, amin az esti szellő még egy újságpapírt is végigvezetett, mielőtt nekirepítette volna egy ablaküvegnek.

- És akkor komolyan jött nekem ezzel a mennyből az angyal csajozós szöveggel - mesélte kacagva Tessa, és félresöpört homlokáról egy szőke tincset, aminek a vége halvány rózsaszín volt.
- És erre mit mondtál neki? - kérdezte kíváncsian Nessie, aki a hátán cipelte a magas, karcsú lányt.

Erre már Chloe is kíváncsi volt, aki mellettük sétált összébb húzva magán rózsaszín pulóverét, amiben talán úgy érezte volna magát, mint egy vattacukor, köszönhetően a Nessie-től kölcsönkapott parfümnek, ám mivel bátyja segített neki kiválasztani öltözékét - a rózsaszín felsőhöz semmi köze sem volt, s azt ki is kérte volna magának - így egy fekete csőnadrág borította lábait, amitől még sem érezte magát annyira kislányosnak, még ha ez csak a látszat is volt.

- Már nem emlékszem pontosan - ráncolta homlokát Tessa, ahogy megpróbált visszaemlékezni a történtekre. - Vagy várjunk csak... oh!
- Mi az? Eszedbe jutott? - lelkesedett Chloe, aki egy kicsit volt alacsonyabb a magát szintén hobbitok közé soroló Nessie-nél, s amikor Tessa és annak ikertestvére mellett álltak, többször a kerti törpe jelzővel is megillették magukat.
- Hát... - vont vállat Tessa, és elnyomott egy ásítást. - Talán a cigarettája jobban lángra kapott a kelleténél.
- Tessa! - kiáltottak rá a lányok szinte egyszerre, bár ez a megrovás csöppet sem hatotta meg őt.
- Most mi van? Mintha ti valóban csak komoly vészhelyzetben használnátok a... oh!

Nessie szemeit forgatva megállt egy zebránál, s Chloéra nézett, hátha ő többet tud nála arról, vajon miért hagyta abba a beszédet barátnőjük.

- Szerintem valahol leesett rólam a cipőm.

Chloe és Nessie is a lány csupasz lábaira néztek, amin így jól láthatóvá váltak rózsaszínre és citromsárgára lakkozott körmei.

A legidősebb lány érezte, hogy Tessa megborzong a hideg levegő miatt, aminek hatására jobban átkarolta Nessie nyakát. Csupán egy lélegzetvétel kellett ahhoz, hogy felismerje az alkohol és a virágillatú parfüm nászának illatát, ami körüllengte a lányt, majd egy sóhaj hagyta el kiszáradt ajkait.

- Nem hagyhattad el olyan régen. Chloe megvársz minket, amíg visszaszerezzünk Hamupipőke cipőjét?

Chloe egy percig csendben gondolkozott. Körülnézett a kihalt utcán, majd a villódzó hatalmas lámpára esett tekintete, de amikor meglátott egy éjjel-nappali kisboltot, egy kissé megkönnyebbült, és bólintott.

Ahogy egyedül maradt máris megbánta, hogy tavaly engedett a kísértésnek, és bátyjával megnézett egy horrorfilmet. Bár ez még sem egészen így történt. Elhatározták, hogy elég bátrak egy ilyen film megnézéséhez, legálisan mégis csak felnőttek, ezért leültek bátyja szobájában az ágyra, párnákkal és takaróval körülbástyázva magukat, s elindították az első filmet, amit megtaláltak az interneten. Természetesen Axel az első legkisebb ijedelemre a párnába fúrta arcát, fel sem nézve, amíg vége nem lett a filmnek, és jelenleg Chloe nagyon is bölcs döntésnek vélte a fiú akkori cselekedetét, s azt kívánta, bárcsak követhette volna példáját.

Összeszedte magát, és gyors léptekkel megindult a fényt és biztonságot árasztó bolt felé, aminek pultjában egy idősebb hölgyet pillantott meg, amitől még nagyobb kedvet kapott, hogy belépjen, s ott várja mag barátnőit.

A zebránál lévő lámpa kijelzőjén lévő ember zöldre váltott, így Chloe tett pár lépést a csíkozott aszfalton, amikor egy autót hallott közeledni, s ha nem áll odébb, komoly baj történhetett volna.

A fekete autó nem állt meg, csak lelassított, így Chloe láthatta, ahogy a volán mögött egy fekete kapucnis illető ül, kezein, amikkel a kormányon dobolt, fekete bőrkesztyű volt, s valakihez beszélt, de nem volt telefon a kezében, s nem láthatta, hogy bárki is ült volna vele a járműben. Talán kihangosította a telefonját vagy énekelte a rádióban játszott dalt. Gondolta Chloe, majd ő is tovább ment, amikor a kocsi eltűnt.

Az idős hölgy már rá is mosolygott az ablaküvegen keresztül, amikor Chloe egy keserves macskanyávogást hallott. A hang irányába fordult, ami egy közeli sikátorból jött, s gondolkodás nélkül elindult, ám az egyik lámpa kiégett, amitől arra gondolt, egy petícióval talán munkára lehetne bírni a polgármestert.

Mire odaért a sikátorba a macska már el is szaladt előtte, s felszaladt egy fára. Chloe a fejét rázta, majd felnézett a kiégett lámpaoszlopra. Körbenézett, hogy nincs-e senki a közelben, majd erősen koncentrálni kezdett a lámpára összpontosítva.

Érezte, hogy ereiben száguldozni kezd egyfajta energialöket, majd kinyújtotta ujjait az oszlop felé, amink villanykörtéje először szikrázni kezdett, majd újra régi fényében pompázott.

Chloe, mint aki jól végezte dolgát, végre be akart lépni a boltba, amikor morgást hallott a sikátorból. Talán ezúttal egy kutya volt ott a macska helyett? Chloe megpróbált nem nagy zajt csapni, s nesztelenül visszament a sikátor bejáratához. Alig látott valamit, csupán halovány vonalakat és árnyakat. Az egyik árnyék azonban hihetetlen gyorsasággal közeledett felé.

Olyan gyorsan történt az egész, hogy Chloe még sikítani sem tudott, amivel talán magára vonhatta volna a boltból kilépők figyelmét. Egy hatalmas kutya szorította le a vállát az aszfaltra. Fogai nagyok és tűhegyesek voltak. A mancsa majdnem akkora, mint Chloe feje, a karmairól nem is beszélve, amik belemélyedtek a lány vállába.

A szíve majd' kiugrott a helyéről. A nyakára csorgott az állat nyála vicsorgás közben, majd felvonyított és lecsapott óriási mancsaival.

Csupán az első pár karmolás égette testét, de egy idő után már meg se próbálta lelökni magáról az állatot, s könnyeinek is utat engedett. Az utolsó dolog, amire emlékezett homályosan, hogy a kutya lemászik róla, csontok ropognak, és egy ember sziluettje rajzolódik ki, majd Chloe lehunyta szemeit, s minden elsötétült.

*

Olyan volt, mintha egy sötét vízben lenne, ahonnan nincs kiút. Nem kapott levegőt. Egyedül volt, egészen addig, míg egy erő fel nem rántotta őt a felszínre.

Szürkéskék szemeit hirtelen felnyitotta, s levegő után kapkodva emelte fel fejét. Ugyanazt a fájdalmat érezte, mint amit az állat támadásakor, de újra lélegzett, s immár nem egy kutya volt felette, hanem egy fiú, aki úgy tűnt, legalább annyira meg van lepődve, mint ő maga.

A mandulavágású barna szemek aggódva pislogtak le rá. A fiú tenyere a Chloe mellkasán lévő sebeken volt, amik lassan kezdtek összeforrni, s már a fájdalom is kezdett elmúlni. Közben megpróbálta alaposan megnézni az idegen arcát, hiszen abban a pillanatban képtelen volt megszólalni, s erősen gyanította, hogy az egész csak egy álom.

Sötét tincsei a homlokába hulltak, ajkai kissé repedezettek voltak, bőre pedig kicsit világosabb, mint a keleti embereké. Olyan volt, mintha zavarban lenne, s meg is szakította Chloéval a szemkontaktust. 

- Chloe!

A fiú ijedten húzódott el, majd felegyenesedett, beletúrva rövid tincseibe, amikor meghallotta a messziről jövő kiáltást. Hirtelen, szinte a semmiből jelent meg egy másik fiú is, aki megragadta a vállát, s magával szembe fordította.

- Mennünk kell. Most! - nézett le Chloéra, majd vissza a fiúra, aki sokkal nyugodtabbnak tűnt már, mint az előtt, s bólintott.

Chloe lassan felült, tenyerét megtámasztva maga mögött, így az apró kavicsok a bőrébe mélyedtek, de nem érdekelte. A barna hajú fiú még mondott valamit a másiknak, majd eltűnt, s miután még egyszer ránézett Chloéra, a hollófekete hajú is köddé vált.

- Chloe! Hol... Mit csinálsz te a földön?

Tessa immár a saját lábán közlekedett, amit belebújtatott megtalált topánkájába. Máris közre fogták őt barátnői, és óvatosan felsegítették őt. Az első dolga Chloénak az volt, hogy megtapogassa mellkasát. Már nem fájt, s a pulóverén sem volt semmiféle karomnyom, de még a vér is eltűnt.

- Szerintem nem lettek nagyobbak.

- Mi? - ocsúdott fel Chloe, miután körbenézett a sikátorban, ahol már csak ők hárman voltak.

- A melleid - mutatott rájuk Tessa, ahogy lenézett barátnőjére. - Higgy nekem. Én évek óta reménykedek benne, hogy az enyémek megnőnek, de sajnos a varázslat sem képes mindenre. El kell fogadnunk, amit Isten adott nekünk.

- Már értem, miért kedvel téged apa - motyogta az orra alatt Chloe, és remegő ujjakkal túrt bele fekete, vállig se érő hajába.

- Hát én szívesen adok nektek - tette csípőre kezeit Nessie, s közben vetett egy pillantást gömbölyded idomaira. - Jut belőle mindkettőtöknek bőven.

- Idióta - ugratta őt Tessa, majd  megcsipkedte a lány szeplős arcát, amin mosoly közben kis gödröcskék jelentek meg.

- De Chloe - jutott eszébe Nessie-nek, amikor kimentek az utcára, s elindultak a buszmegálló irányába -, mit csináltál a sikátorban? A földön?

Miután megnézte a busz-menetrendet Tessa is érdeklődve fordult barátnője felé, magyarázatra várva. 

- Hát...

- Valami részeg pasas volt, ugye? - vágott a szavába Tessa, még mielőtt igazán belekezdhetett volna a mesélésbe, ami egyébként is nehezen ment volna neki, hiszen valóban elgondolkodott rajta, hogy ez tényleg megtörtént- vele vagy csak túl sok mindent ivott össze a buliban?

- Kivételesen örülök, hogy Colette nem jött ma velünk, és csak hogy tisztázzuk, számomra is ez volt az utolsó alkalom. Engem többet nem láttok szórakozóhelyen - jelentette ki a leghatározottabban Nessie.

- Oh, igaz is. Ha eljött volna, most mindenki zsebében ott heverne egy paprika spray - mutatta fel bérletét a sofőrnek Tessa, ahogy libasorban felszálltak a buszra.

Bár csak pár megállót kellett utazniuk, és még csak nem is egy helyen szálltak le, mégis a leghátsó ülésekre tömörültek, ahol egymás mellett tudtak lenni. Chloe a hideg ablaküvegnek döntötte arcát, de akárhányszor lehunyta a szemeit, újra a kutyát látta maga előtt, majd a fiút, aki utána megjelent. 

A buszról leszállva Nessie benzin szagot érzett, majd kissé megszédült, amiért meg kellett kapaszkodnia a kerítésben. Egy kannát látott maga előtt, majd hallotta, ahogy egy gyufát meggyújtanak. Telefonja hirtelen csipogni kezdett, s Nessie még mindig a zöld kerítésnek támaszkodva elővette, hogy megnézhesse az üzenetet:

Tessa 

Minden oké?~~

Barátnői nyilván látták a busz ablakából, ahogy kissé megszédül, de semmi szokatlan nem történt vele. Az évek alatt már kezdett hozzászokni ehhez, s elfogadta, hogy ez az élete része, amit talán majd egy nap kontrollálni is tud.

*

A benzines kanna kiürült, amit a fekete autóból vett ki az illető. Az erős szag csiklandozni kezdte a lány orrát, amitől azonnal magához tért, s ahogy megérezte a kötél szorítását kétségbeesetten próbált szabadulni.

A fekete ruhás alak elővett zsebéből egy gyufásdobozt, majd kesztyűbe bújtatott ujjaival meggyújtott egy szálat, amit felmutatott a húszas évei közepén járó lánynak. Vörös haja összeragadt a tarkóján, ahol korábban az ütés érte, de tudta jól, hogy nagyobb gondja is van, mint egy kis fejfájás és egy vérző seb.

Még mielőtt bármit is tehetett volna a gyufa a lába köré tett széna közé esett, amiből áradt a benzin szaga, s pillanatok alatt lángra lobbant, amik között elhalt utolsó sikolya. 

Salem démonjai

Salem. 17. század. Boszorkányüldözések. 

Salem. 2016, s mintha egyeseknek déjá vu érzése lenne. Ám ezúttal valami megváltozott; nincsen gyanúsítgatás, nincsen tárgyalás, csupán a könyörtelen kivégzés, ami bárkire lecsaphat Salem utcáin. 

Axel és Chloe Johnson eddig sem nevezhették életüket hétköznapinak, de az újra feltámadó rettegés és két idegen - szinte a semmiből való - felbukkanása felpezsdíti az életüket, miközben barátaikkal igyekeznek fényt deríteni arra, hogy ki vagy mi állhat az újdonsült üldözések mögött, de legfőképpen igyekeznek hinni egy jobb jövőben, ami Salemre várhat.